Cioloş számára mindenképpen siker, hogy meg tudta szerezni a tisztséget egy olyan frakcióban, amelyhez az eddigi, gyakran szélsőségesen liberális európai pártok mellett Emmanuel Macron francia államfő alakulata is csatlakozott, hiszen az jelentős fegyvertény, hogy a franciák beálltak a kelet-európai jelölt mögé.

Persze Cioloş elvileg jól illik az egyéb rögeszméi mellett – Verhofstadt korábbi nyilatkozatai szerint – még szorosabbra fűző Európai Uniót, gyakorlatilag Európai Egyesült Államokat követelő egykori ALDE-frakció élére, elvégre maga is Brüsszelben csiszolódott egy ideig, és sikerült átvennie a kampányaiban is alkalmazott lózungokat az európaiságról, a mélyebb integrációról, az EU „Romániába hozásáról”, illetve a korrupcióellenes küzdelem és a jogállamiság védelmének örve alatt a központi intézményi befolyás növeléséről a tagállamok fölött.

Érdemes elgondolkodni amúgy azon, miért csatlakozott a Macron-féle párt a liberálisokhoz. Macron is a szorosabbra fűzött, mélyebben integrált EU híve, akárcsak az eddigi ALDE-frakció. Persze ő lényegesen pragmatikusabban áll hozzá az ügyhöz – valójában azt szeretné, ha a szuverenitásuk még nagyobb hányadát a központi irányításra átruházó tagállamokból álló Európai Egyesült Államokban francia, vagy ha ez Franciaország befolyásának hanyatlása nyomán nem megy, akkor francia–német dominancia lenne.

Ezen célja megvalósításának kísérletében jól jönnek a liberálisok, akiknek frakcióját csatlakozásával a harmadik legnagyobb EP-csoporttá duzzasztva saját szolgálatába állíthatja. Dacian Cioloş, aki annó tanulmányai egy részét Franciaországban folytatta, és annyira kötődik az országhoz, hogy felesége is francia, ebben kiváló partner lehet.

De vissza Cioloş és a liberálisok nagy összeborulásához. Mint ismeretes, az EP-ben tevékenykedő liberálisok szemében elsősorban a nacionalizmus számít vörös posztónak. Kirohanásaikban előszeretettel ostorozzák mindazon európai politikusokat, akik a nemzetek fontosságát hangsúlyozzák, és nem bíznak maradéktalanul a még szorosabb európai integrációban, mert nem szeretnék, hogy Európa egy távoli központból irányított, központosított, agyonbürokratizált konglomerátum taszító, megvalósult utópiájává váljon. Ezen túlmenően a szavak szintjén kiállnak a tolerancia és a kisebbségek védelme mellett is.

Ennek nyomán a nagyszerű idillt megzavarhatja egy kis ellentmondás. Az újdonsült liberális frakcióvezető fiatalkorában a soviniszta, szélsőségesen magyarellenes Vatra Românească ifjúsági szervezetét erősítette. És a szintén kóros magyarfóbiában szenvedő Gheorghe Funar Román Nemzeti Egységpártjával is hírbe hozták. Persze mondhatjuk azt, hogy ifjúkorában sok ostobaságot elkövet az ember, és érettebb fejjel az egykori sovinisztából is lehet „progresszív” liberális.

Csak hát Cioloş esetében úgy tűnik, a liberalizmus tökéletesen összeegyeztethető a kisebbségi jogkövetelések következetes elutasításával. Hiszen pártja tavaly vehemensen támadta azt a törvénytervezetet, amely törvénybe foglalta volna a Gyulafehérvári nyilatkozat azon cikkelyét, amelyben az Erdély Magyarországtól való elszakadásának szándékát egyoldalúan kimondó románok önrendelkezést ígértek a magyaroknak. A Cioloş-féle narratíva szerint ez semmi jót nem szolgálna, csupán „etnikai enklavizálódáshoz” vezetne. És gazdaságilag sem lenne kedvező az érintett régiók számára. Holott az olyan „etnikai enklávék”, mint Katalónia vagy Dél-Tirol, ennek épp az ellenkezőjét bizonyítják.

Mindez azt jelzi, hogy Cioloş annyiban valóban hasonult a doktrinér európai liberálisokhoz, hogy a tények nem zavarják markáns álláspontja kialakításában. Az minden esetre sokatmondó, hogy a kisebbségek védelmét nagy garral zászlajukra tűző európai szélsőliberálisoknak semmilyen ellenvetésük sincs az ellen, hogy a jogos kisebbségi követeléseket ellenző román politikus legyen az egyik vezetőjük.

Igaz, az őshonos európai nemzeti kisebbségek – pláne a román állam részéről ma is súlyos jogsértéseket elszenvedő magyarok – védelmében eddig sem nagyon törték magukat.