Autópálya vasúti sorompóval

Persze az önmagában örvendetes tény, hogyha mégoly rövid szakasszal is, de tovább bővült az ország autópálya-hálózata, ráadásul Erdélyben. Csakhogy a szóban forgó ütem enyhén szólva is döbbenetesen működik. A világon ugyanis vélhetően példa nélküli az, hogy egy autópálya-szakasz sorompóval ellátott vasúti átjáróban végződjön, amely rendeltetésszerűen üzemel is. Amikor vonat közeledik, akkor a sztráda végén álló sorompót leengedik, az autósoknak pedig a rövid, óránként 130 kilométeres száguldás után hosszú percekig várniuk kell, amíg a szerelvény elhalad, és a sorompót ismét fölemelik. Vagyis papíron ugyan jól mutat, hogy újabb autópálya-szakaszt használhatnak az autósok, a valóságban viszont jóformán semmit sem nyernek vele, hiszen aztán várakozni kényszerülnek.

Sovány vigasz, hogy zajlanak a szakasz folytatásának építési munkálatai, hiszen annak átadásáig még évekig kell várni. Így aztán a sztrádaszakasz még hosszú ideig az autópálya karikatúrájaként működik majd.

Mint ahogy a romániai közlekedés összességében is abszurd. Közhelyszámba megy, hogy az eredeti tervek szerint az észak-erdélyi autópályának már hét éve Nagyváradtól Brassóig kellene nyúlnia, ehelyett azonban a fent említett, illetve a Kolozsvár körgyűrűjeként működő 52 kilométeres szakaszon kívül gyakorlatilag nem létezik – egyedül a magyar határ és Bihar község közötti 5 kilométeres szakasz építésén dolgoznak, és amennyiben nem üt be semmilyen váratlan gikszer, év végére vagy jövő év elejére el is készülhet. A többi szakasz elkészülte azonban ködbe vész: a másik két Bihar megyei ütem megépítése óvások miatt késlekedik, a Szilágy megyei és a Marosvásárhelytől Brassóig tartó rész sorsáról pedig még mindig semmit sem tudni.

Az autópályák hiánya miatt sovány vigasz, hogy a meglévő, kétsávos főutakat felújították, vagy legalábbis dolgoznak a felújításukon: a romániai gépjárműállomány és a tranzitforgalom növekedése már régóta meghaladja a kapacitásukat, így bármilyen hosszabb utazás rémálommá válik, amelyben az ember arra kényszerül, hogy hosszú percekig – rosszabb esetben órákig – „vonatozzon” egy kamion mögött. És ez még a jobbik eset: traktor, kombájn és lovaskocsi is lassíthatja a forgalmat – az ember néha már azon sem csodálkozna, ha egyes szakaszokon járókeretes idős hölgyek klubfoglalkozása miatt kellene rostokolnia.

(Igaz, az autópályák megléte sem jelent automatikusan gondtalan és zavartalan közlekedést: közel három hete Magyarországon baleset, illetve felújítási munkálatok miatt sikerült az M3-s, az M0-s és az M1-es sztrádán is dugóba kerülnöm, ami mintegy két órával nyújtotta meg a Nagyvárad–Sopron-távot – de azért mégiscsak mások az ilyen jellegű gondok, mint amikor harmadik világhoz méltó útviszonyok miatt tart indokolatlanul hosszú ideig az utazás).

Hasonló a helyzet a vasúti közlekedéssel is: az elöregedő járműpark miatt zsúfolásig telt, néhány kocsiból álló szerelvények araszolnak az egyre rosszabb állapotban levő vágányokon. És ha még azt is hozzátesszük, hogy más, állami intézmények, szolgáltatások is egyre jobban leépülnek – jelen sorok szerzőjéhez például csupán heti két alkalommal jár a postás, pedig nem valamilyen eldugott zsákfaluban él, hanem Nagyvárad központjától gyalog alig félórányira –, akkor még teljesebb képet kaphatunk a romániai közállapotokról.

Ahol mindezek ellenére a politikum továbbra is a kisstílű iszapbirkózással foglalatoskodik, a kormánypártok évek óta amolyan ki nem kényszerített hibaként egyik kormányválságot a másik után idézik elő, miközben a fontos infrastrukturális beruházásoktól szavazatszerző pénzosztogatásokkal vonják el a pénzt. Ezért aztán hiába tűnik úgy néha, hogy esély lehet a normalitásra: amint egy-egy rövid, viszonylagosan nyugodt állapot során úgy éreznénk, hogy végre zavartalanul haladhatunk előre, hirtelen szembe találjuk magunkat a leeresztett sorompóval.