Anyaország-külhoniak ellentét, támogatások és az árokbetemetés felelőssége

Így aztán kialakulni látszik egy olyan szembenállás, amelyben a magyarországi Tisza-szimpatizánsok és az előző Fidesz–KDNP-kormány erdélyi vagy egyéb külhoni támogatói gyakran nyomdafestéket nem tűrő hangon becsmérlik egymást, illetve vonják kétségbe egymás magyarságát.

Az még a jobbik eset, ha Magyarországon egyesek „csak” azt szorgalmazzák, hogy addig ne szánjanak egyetlen fillért se a külhoniak támogatására, amíg nem teszik rendbe a magyarországi oktatást és egészségügyet.

Mindeközben a másik oldal a jelenlegi kormány és támogatóinak nemzeti elkötelezettségét tagadja.

Márpedig ez tűrhetetlen, hiszen egy, a jogállamiság és a demokratikus akaratnyilvánítás szabályait komolyan vevő közösségben senkit nem szabad a politikai preferenciája kinyilvánítása miatt kriminalizálni – sem a csíkszeredai Fidesz-, sem a soproni Tisza-szavazót.

(Arról nem is beszélve, hogy azért a külhoniak sem homogén tömb, nem mindenki jobboldali szimpatizáns, bár tény, hogy ők vannak többen).

A külhoni magyarok jelentős része hozzáállásának megértéséhez egy alapvető dologra rá kell világítani: az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy amikor nem a Fidesz, hanem baloldali, vagy baloldali liberális kormányok voltak hatalmon, akkor a nemzeti összetartozás kérdése háttérbe szorult, amikor viszont a Fidesz, akkor előtérbe került.

Arról az időszakról van szó, amikor a hivatalos doktrína az volt, hogy a Fidesz „túlszerette” a határon túliakat, és amikor a magyar kormány odáig süllyedt, hogy konkrétan az egyébként sem túl vidám helyzetben levő külhoni magyarok ellen uszítson, a magyarországi szociális juttatásokra ácsingózó élősködőnek állítva be őket a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán.

Vagyis hogy megelégszünk azzal, hogy bezárkózunk egy, ma már kevesebb mint tízmilliós lakosságú országba, és csakis az ott élőket tekintjük a nemzet részének, amelyért felelősséget vállalunk, vagy felvállaljuk, hogy a magyar nemzet egy tizenhárom-tizennégy milliós közösség, amelynek egyes részei a sajnálatos történelmi előzmények miatt nem a jelenlegi magyar határokon belül élnek, de mivel ugyanúgy tagjai a nemzetnek, az anyaország érdeke is azt diktálja, hogy támogassa a megmaradásukat, hiszen ezáltal a nemzet jövőjébe fektet be.

Ebben tehát a Fidesz, és nem a Gyurcsány-örökséget ápolja.

Mindazonáltal borítékolható, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen annak ellenére, hogy jobbközép pártként határozza meg önmagát, szavazóbázisának jelentős részét az „óellenzék” szavazói teszik ki, akik jól rezonálnak a külhoni magyarok elleni hergelésekre.

A kormányzati illetékesek a nemzetpolitikai kérdések kapcsán ugyanakkor azt is jelezték, hogy nem feltétlenül mindent ugyanabban a formában kívánnak folytatni, ahogy az eddig történt, és ez akár legitim is lehet. Jogos érv és elvárás például, hogy a támogatási rendszer legyen átlátható.

Ha már a támogatásról van szó: miközben maga a támogatás megnevezés azt is magában hordozza, hogy a címzett valamilyen mértékben rászorul, azt is le kell szögezni, hogy nem alamizsnáról van szó. Nem cigire és olcsó vodkára megy a pénz, hanem az anyanyelvi oktatásra, a magyar művelődési intézmények, a sajtó finanszírozására, vagyis a közösség fennmaradását szolgáló intézmények működésére.

Mindezen belül külön megemlítendő a sporttámogatások ügye. Akár még jogosnak is tekinthető az a kérdés, hogy közpénzekből támogassanak egy labdarúgóklubot vagy -akadémiát. Csakhogy

hiszen a székelyföldi csapatoknak az anyaországi, a felvidéki és a délvidéki magyarok is szurkolnak.

Szintén fontos a magyar állam által megvásárolt történelmi ingatlanok ügye.

Ha rendellenességek történtek, akkor azokat tárják fel, a felelősöket pedig szankcionálják. Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy

– hogy ennek mekkora az érdemi és szimbolikus jelentősége, azt az is jól mutatja, milyen hisztérikusan reagál az ilyen ügyletekre a soviniszta román sajtó és politikum.

Természetesen az ilyen ingatlanbeszerzések nem lehetnek öncélúak, és az sem elfogadható, ha urambátyám alapon valamely csókoshoz kerülnek, de elkótyavetyélni sem szabad őket – az épületeknek a közösséget kell szolgálniuk.

(Rövid zárójel: mindeközben az az igazság, hogy részben mi magunk is felelősek vagyunk azért, hogy ilyen mértékben függünk a külső, budapesti vagy bukaresti támogatásoktól. Régi ceterum censeóm, hogy az erdélyi magyar közösség kulturális és gazdasági autonómiája azon is múlna, hogy a köreiből kikerült tehetős vállalkozók mecénásként is fellépve szálljanak be az oktatási és kulturális intézmények finanszírozásába.

Amíg azonban ez csak minimális szinten valósul meg, és

Mindent összevetve az pozitívum, hogy a budapesti kormány nem utasítja el a nemzeti összetartozás gondolatát és az azt szolgáló intézmények támogatását sem. Ugyanakkor nélkülözhetetlen feltétel a nemzetrészek egymáshoz közelítése, az ellenséges hangulat felszámolása.

Reményre ad okot és alapul szolgálhat a mentalitásváltás esélyére az, hogy a jelenlegi kormányra óriási arányban voksoló fiatal szavazók nagy része már a nemzet együvé tartozásának szellemében szocializálódott, ez az a generáció, amely a Határtalanul program keretében legalább egyszer már eljutott a külhoni magyarok közé, és legalább alapszintű tudást szerezhetett arról, hogy nem románok, szlovákok vagy szerbek, hanem ugyanolyan magyarok, mint ők, akik meg akarnak maradni magyarnak, az anyaországnak pedig alapvető feladata, hogy ebben támogassa őket.

És miközben a külhoniak felelőssége is megvan, hiszen rajtuk múlik, hogy a magyar–magyar viszonyt érintő konkrét döntések bejelentéséig és intézkedések megtételéig bizalmat szavazzanak a kormánynak, vagy legalább ne tekintsék zsigerből ellenségnek,

Hanem ugyanolyan értékes és teljes jogú tagjai a nemzetnek, mint ők – csak számukra külön kihívás megélni és megőrizni a magyarságukat.