Amikor a bizalom hiánycikk

Túlzás lenne azt állítani, hogy a román állampolgárnak a járvány kirobbanása előtt erős bizalma lett volna a válságkezelési megoldások megtalálásában korántsem jeleskedő kormány(ok)ban, a sokszor áttekinthetetlenül, következetlenül működő hatóságokban. Úgy tűnik, a legtöbbször jogos gyanakvás azonban a jelenlegi, homályos kimenetelű helyzetben megtöbbszöröződött és tovább is gyűrűzik. A borús perspektívákhoz óhatatlanul bűnbakkeresés társul, és megnyugtató válaszokat ritkán kap az állampolgár a sűrűn felbukkanó kérdésekre.

Hiszen az ország vezetői az elmúlt hetekben is azt bizonyították, egyáltalán nincsenek a válságkezelés helyzetének magaslatán. Elég, ha csak arra a nemrégiben nagy port kavart határozatra gondolunk, ami ékesen példázza az észszerűtlen kapkodást: a belügyminisztérium úgy döntött, enyhíti húsvétkor a kijárási korlátozásokat az ortodox hívek számára, aztán a felháborodás nyomására visszakozott.

A kialakult szervezési zűrzavarban felerősödött ugyanakkor a bizalmatlanság a rendőrség és csendőrség iránt is. A karhatalmiakról eddig is tudni lehetett, hogy nem szaladnak a szomszédba egy kis bírságolási túlbuzgóságért, most azonban úgy tűnik, a korábbinál is nagyobb előszeretettel szabnak ki borsos pénzbüntetést – olykor még azoknak is, akik tulajdonképpen meg sem szegik a katonai rendeletben rögzített előírásokat, csak például „helytelenül” töltötték ki a kijáráshoz szükséges, saját felelősségre megírt nyilatkozat űrlapját.

De nem bízhat meg eléggé az állampolgár a rendőrségben azért sem, mert úgy tűnik, hogy a közösség és a hatalom között fellángoló feszültségeket sem képes mindig megfelelően kezelni – így történt ez a hétvégén az ország több pontján kitört utcai összecsapások esetében. Aztán a politikusi réteg iránti gyanakvásunk sem enyhülhet az amúgy is feszültséggel teli időszakban. Szép számmal akadnak vezetők, akik úgy „mutatnak példát”, hogy lazán megszegik a szabályokat. Jó példa erre a pecázó megyei tanácselnök vagy a bukaresti kerületi polgármester, aki a járvány idején a lakosság elől elzárt parkban vígan kerékpározik. Miért is ne tennék, ha megtehetik?

Tovább fokozhatja az aggodalmat, hogy egyensúlyát vesztett társadalmunk sokféle feszültség melegágya. Nem alaptalan a bizalmatlanságunk azon polgártársaink iránt, akit fittyet hánynak a katonai rendeletekre, a kijárási tilalomra, arra, hogy esetleg terjeszthetik a betegséget. Szép számmal akadnak, akik a tiltások ellenére összejöveteleket szerveznek, az utcán randalíroznak, sőt összecsapnak a rendőrséggel, kőzáport zúdítanak a karhatalmiakra.

Ezekben a vészterhes időkben, amikor még csak hozzávetőlegesen sem lehet tudni, egyáltalán meddig tart a mindenkit megterhelő, megfélemlítő járványhelyzet, és mi következik utána, egyik legnagyobb hiánycikké vált a bizalom. A vezetői rétegnek és a társadalomnak egyaránt fel van adva a lecke, hogy a fenekestől felfordult világban képes-e találni válságkezelési megoldásokat, képes-e megszerezni, avagy valamelyest helyreállítani a bizalmat. A bizalmat, aminek kulcsfontosságú a szerepe többek közt abban is, hogy a lakosság tiszteletben tartsa a rendeletekben rögzített előírásokat.