2010. november 04., 10:582010. november 04., 10:58
Ez alatt az idő alatt azonban én csak azokon az áldott éjjeleken aludtam jól, amikor nem volt itthon. És ugyanezeken az áldott és ritka nappalokon írok fejfájás és idegbaj nélkül. Úgyhogy valószínűleg az elmúlt másfél hét alatt annyit öregedtem, hogy – szégyen, nem szégyen – én lettem az a bizonyos elviselhetetlen szomszéd, aki bizony felkopog a plafonon keresztül, ha éjnek évadján nincs nyugalma. Atyavilág, mindig féltem attól, hogy egyszer én leszek az. Tudják, az a zsörtölődő néni, akinek semmi nem jó, és már akkor rikácsol, ha valaki odébb tol egy széket a lakásban.
Visszasírom az előző lakót. Egy rendőr volt, fiatalember. Naponta nagyjából kétszer hallottuk, hogy létezik: reggel, amikor zuhanyzott és este, amikor elmosogatott. Másik városba járt a lelkem szolgálni és védeni, áldja meg a Fennvaló a dolgos kis kezit, mégpedig minden reggel hétre. Az igaz, hogy egyszer úgy eláztatta a lakásunkat, hogy hetekig a tömbház falán kívülről is látszott a vízfolt, és sokáig nem mertük használni az elektromos berendezéseket, de nem tehetett róla. Kora reggel volt, ő már akkor a munka mezejére lépett, eldurrant a cső a konyhájában, megesik az ilyen. Könnyedén megbocsátanám minden bűnét, ha visszajönne.
Emlékszem, lelkes állatbarát lévén pár éve végtelenül felháborodtam, amikor a városvezetőség a kutyatartást próbálta szabályozni. Valamelyik este, olyan tizenkettő körül aztán meghallottam (igen, már bizony átmentem Sherlock Holmesba), hogy az új lakók bizony egy kutyust egzecíroztatnak. Másnap szegény pára végigvonította a délelőttöt, mert egyedül hagyták itthon. A harminc négyzetméteres, erkély nélküli lakásban. Most persze én lennék a legboldogabb, ha annak idején életbe lépett volna a szabályozás, hogy kutyát tömbházba csak akkor lehet hozni, ha a lépcsőház lakóinak mindegyike beleegyezik, talán megfoghatnám őket a dologgal, mert engem biza meg nem kérdeztek. Mindegy. Maradok egy-egy csőre töltött seprűnyéllel mindkét szobában, és öregasszonyosan kopogok addig is, ha nem hagynak élni.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Látogatottsági adatok