A mindig közeli és mindig távoli Schengen

Ennek nyomán a már tizenegy éve megszokott forgatókönyv ismétlődött meg: az ülést felfokozott várakozás előzte meg, a bukaresti kormányilletékesek kincstári optimizmusa nyomán pedig a közvélemény tényleg elhitte, hogy januártól valóban részese lehet a belső határellenőrzés nélküli uniós övezetnek. Aztán jött a szokásos hideg zuhany: egy EU-tagállam valamiért mégis kifogást talált az egyébként hibátlannak gondolt román pedigrén.

Ezt a szerepet most Ausztria vállalta át az eddigi fő kerékkötőnek számító Hollandiától. Az osztrákok legalább kreatívak voltak: míg Hollandia korábban a korrupció és a szervezett bűnözés elleni küzdelem, valamint a meglehetősen nehezen megragadható mibenlétű jogállamiság hiányára hivatkozott, a bécsi illetékesek egy aktuális és igencsak égető összeurópai ügyre, az illegális migrációra fogták vétójuk okát.

Tény, hogy ez valóban súlyos gondot jelent, és van valami Gerhard Karner osztrák belügyminiszter kijelentésében, amely szerint az uniós bevándorlási és határvédelmi rendszer nem működik a legacélosabban, ezért azt meg kell reformálni, mert egy rosszul működő rendszert nem érdemes bővíteni. Csakhogy mindamellett, hogy az EU bevándorlási politikája reformra szorul, és a jelenleginél sokkal több uniós forrást kellene költeni a külső határok védelmére, levéve ezzel a teher nagy részét azon tagállamok válláról, amelyek nem EU-s országokkal szomszédosak, valami közös mégiscsak van az osztrák és a holland elutasításban.

Nevezetesen az, hogy jórészt belpolitikai okokból ellenezték a bővítést. Ahogy a holland kormánykoalíció is a román és a bolgár csatlakozás akadályozásával próbálta azt a látszatot kelteni, hogy vigyáz országa polgárainak biztonságára, ugyanígy jár el most a bécsi kabinet is.

Januárban tartományi parlamenti választások esedékesek Alsó-Ausztriában, Karl Nehammer osztrák kancellár és Gerhard Karner pedig a mostani bővítés akadályozásával igyekeznek abban a színben feltűnni, hogy ők aztán mindent megtesznek az illegális migránsok beözönlése ellen, és ha valamely uniós tagállam kesztyűs kézzel bánik az illegális bevándorlókkal, sőt átengedi őket a területén, azt megbüntetik. A rövid távú politikai cél mindezzel alakulatuk, az Osztrák Néppárt választási esélyeinek erősítése.

Középtávon pedig Románia és Bulgária bűnbakká való kikiáltásával és a schengeni bővítés akadályozásával szeretnék megzsarolni Brüsszelt annak érdekében, hogy hajtson végre mélyre ható reformokat a bevándorláspolitika terén. E reformok természetesen abban állnának, hogy lehetőleg minél kevesebb migráns érkezzen Ausztriába. Persze nem elegáns, hogy emiatt a romániai és a bulgáriai polgároknak kell tovább szenvedniük a határokon, de hát a politikai érdekérvényesítés eszközei között a legritkábban szerepel az elegancia.

Ugyanakkor valahogy furcsa, hogy mindannyiszor, amikor úgy tűnik, esély nyílna a schengeni csatlakozásra, mindig újabb ország kezd el tiltakozni. Hollandia és Svédország kormánya számára immár nem bírt sok téttel a gesztus, hogy beadja a derekát, hiszen felbukkant az „utód” Ausztria képében, amely magára vállalta a rossz zsaru szerepét.

Ilyenkor még a legnagyobb jóindulat mellett is nehéz nem arra gondolni, hogy az állásfoglalásokat az érintett országok kormányai közötti bizalmas egyeztetések előzték meg, amelyek mintegy átadták a stafétát. Márpedig ha ez így megy tovább, az egész bővítési hercehurca végtelen, önismétlő folyamattá válhat – ami sem az azt akadályozó országok, sem az EU szavahihetőségének nem tesz jót.

A kudarc mindenesetre jó lecke Bukarestnek arról, hogy a nyugati tagállamokhoz való kritikátlan törleszkedés nem minden esetben garantálja a diplomáciai sikert.

Az EU-ban persze nagy értéke van az egyhangúlag meghozott döntéseknek, hiszen ez biztosítja, hogy nem, vagy csak nehezen lehet kizárni a kisebb tagállamokat a döntési folyamatokból. Azonban valamilyen reform itt is elkelne. Legalább annyiban, hogy a lehető legpontosabb, konkrétan, lehetőleg számszerűen számon kérhető követelményeket fogalmazzanak meg, amelyek teljesítése objektívan mérhető. Ha pedig sikerült teljesíteni őket, csökkentsék a lehető legkisebbre a mondvacsinált ürügyekkel történő vétózás lehetőségét.

Mert Gerhard Karnerrel együtt mi is azt mondjuk: egy rosszul működő rendszert bizony meg kell reformálni.