A megoldatlan házi feladat

Mindazonáltal első pillantásra dicséretes a kezdeményezés, hogy az elemiben, általános és középiskolában tanító pedagógusok, a diákok és szülők is kitölthetik november 20-ig az internetes kérdőívet, amelyben véleményt mondhatnak: túl sok házi feladatot kapnak-e a diákok, mennyire kell segíteniük a szülőknek ezek megoldásában, mennyire szolgálja az otthoni gyakorlás a tanulás hatékonyságát, mennyire érdekli a gyerekeket a lecke, stb.

A minisztériumi ígéret szerint az országos konzultáció a rendszerben tapasztalt elégtelenségeket hivatott kiküszöbölni, segítségével szabályoznák a házi feladatok módszertanát. Nem kétséges, hogy szükséges lenne egységesítésre e tekintetben is, akárcsak a tanügy számos más szegmensében, hiszen ugyancsak megoszlanak a vélemények a házi feladatok fölöttébb szükséges, avagy szükségtelen voltáról.

Iskolánként, sőt pedagógusonként változó, hogy ki mennyi otthoni leckével terheli meg a zsúfolt tanrend súlya alatt roskadozó diákokat. Gyakori, hogy mindegyik tanár „csak egy kevés” házit ad a gyerekeknek, nem egyeztetnek egymással, aztán a sok kicsi persze sokra megy. Az eredmény pedig az, hogy a délután 3-ig az iskolapadban időző diák végül egész délutánját a füzetek fölé hajolva tölti, így nyilván késő este kerül ágyba, reggel fél hétkor kel, és kezdődik minden elölről.

De ez csak egy szempont a sok közül. Jó lenne, ha a kevesebb több elvén túl azt is szem előtt tartanák a pedagógusok, hogy célravezetőbb, érdekfeszítőbb, színesebb feladatokban gondolkodjanak, és ne váljon monoton, gépies gyakorlattá, szükséges rosszá a diák számára a lecke. Ugyanis hasonló helyzetben a gyermek vagy összecsapja, vagy meg sem oldja, vagy lemásolja a padtársáéról a feladatokat. Persze azt is jó lenne megfontolni, hogy a napi hét óra iskola plusz három-négy óra házizás mellett mennyire van kedve, lendülete a holtfáradt gyereknek másnap, tud-e érdeklődően, kíváncsian tovább indulni új ismeretek felé vezető felfedezőutakra.

Ugyanakkor igazuk lehet azoknak, akik a házi feladatok szabályozását csupán tüneti kezelésnek látják, hiszen a problémának ez pusztán a felszíne. A gyökere az, ami már régóta közhelyszámba megy: maga a tanterv túlzsúfolt, eleve sokkal több a tantárgy és tananyag, mint amennyit alaposan, elégséges gyakorlattal el tudnának sajátítani a gyerekek.

Szóval megint az történik, hogy a farok csóválja a kutyát: előbb a tananyag mennyiségén és minőségén kellene változtatni, és logikus, hogy majd csak ez vonhatná maga után a házi feladatok rendszerének szabályozását. Amíg azonban ez nem történik meg, megoldatlanul marad az alapvető probléma és persze a milliónyi házi feladat.