HIRDETÉS
Szám szerint nálunk a lakosság 96 százaléka saját ingatlanban lakott 2016-ban, míg Németországban ez az arány alig 52 százalékos volt. A hitelellenesek azzal érvelnek, hogy az albérlet mellett még akár pénz is maradhat utazásokra, ha meg már szűk a tér a család gyarapodása miatt, vagy javulnak a család anyagi körülményei, bármikor odébb lehet állni, és át lehet költözni egy megfelelőbb albérletbe.
Egyelőre azonban úgy tűnik, nem vagyunk erre felkészülve. Annyira nincs kultúrája az albérletnek, hogy ha valaki az egyetem befejezése után még mindig más lakásában él ahelyett, hogy saját otthont vásárolna, furcsán néznek rá, és lesajnálják. Persze ettől függetlenül egyre szélesebb azok köre, akik mégis inkább ezt a megoldást választják, de nem csak a lesajnálás miatt nincs könnyű dolguk.
Nem sokkal a felmérés közzététele után találkoztam egy albérletben élő ismerőssel, aki elpanaszolta, bár hosszú távra terveztek, három év után a tulajdonos úgy döntött, eladja a lakást. Elővásárlási joguk lehet, de az összeg, amit kér, horribilis, lényegesen magasabb a piaci árnál. Pedig akár be is adnák a derekukat, a valós áron megvennék. Hogy a tulajdonos ezen az áron el tudja-e adni, csak találgatni tudjuk, de az albérlő biztosan úgy hajtja minden este „nyugalomra” a fejét, hogy közben arra gondol, akár holnap is jöhet valaki, aki kész kifizetni a vételárat.
Mélységes együttérzéssel mondom ezt, hiszen jó párszor átéltem hasonlót. Emlékszem, amikor néhány évvel az egyetem elvégzése után úgy tudtam meg, hogy eladó a ház, amiben lakom, hogy egy ismerős éppen albérletet keresett, s mivel sokszor járt már nálam, felismerte az internetes ingatlanportálra feltöltött fényképen a lakást, még a krónikás bögre is ott virított a pulton. Mint kiderült, amíg én dolgoztam, saját kulccsal mentek be az ingatlanügynökkel lefotózni a házat. Persze nem tudták eladni, ők is horribilis árat kértek.
Aztán egy másik lakás bérlésekor már kikötöttük, hosszú távra tervezünk, szóljanak, ha időközben el akarnák adni. Azt mondták, szólnak, de pár év múlva, az ingatlanpiaci viszonyokat látva mégis úgy döntöttek, hoznak egy ingatlanügynököt, aki felméri, lefotózza, és megpróbálja eladni. Ezúttal sem jött egyetlen érdeklődő sem, de épp elég volt ahhoz, hogy elegünk legyen. Ráadásul az Első otthon program keretében az albérletnél alig nagyobb összegből egy több mint kétszer nagyobb lakást vásárolhattunk.
Így megy ez. Beszélhetünk arról, hogy röghöz kötöttek vagyunk, és mindenki ott keres munkát, ahol a lakása van. Ám ha ez nem is mindig így alakul, aki nem akar „sátoros” életmódot, albérletről albérletre vándorolva, hiába szárnyal a bankközi kamatláb, a ROBOR, ma is bevállalja a kockázatot. Hogy jó-e ez, vagy sem, eltérő megítélés alá esik. Ha valaki házba fektet be, előfordulhat, hogy jól jár, hisz a telek mindig megmarad.
Egy 30-40 éves társasházi lakásra jelzáloghitelt felvenni 30 évre már előfordulhat, hogy kockázatos. De az új építésűek sem jelentenek életbiztosítást, elég, ha a híradásokat követjük, s látjuk/halljuk, hogy miként zuhant valaki a fürdőkáddal együtt az alsó szomszédhoz, vagy „jobb” esetben a kilátást, amibe szerelmes lett, időközben eltakarta egy másik társasház. Egyre több jel utal viszont arra, hogy a fiatalok a birtoklás helyett nálunk is az élményt választják. Ki tudja, a piac is követni fogja-e a trendeket.
De egyelőre mindannyian a 22-es csapdájában vagyunk: az is, aki az albérletet választja, és az is, aki rémülten lesi a ROBOR alakulását.
Kiemelt figyelmet szentelünk a magyar–román viszony alakulásának – mondta Hans Klemm, az Egyesült Államok bukaresti nagykövete azt követően, hogy a hét elején Csíkszeredában magyar és román politikusokkal, megyei vezetőkkel tárgyalt.
Rengeteg időt és spáciumot felemésztene a névleg Viorica Dăncilă, de facto viszont Liviu Dragnea vezette román kormány valamennyi elhibázott intézkedésének, hajmeresztő megnyilvánulásának felsorolása.
Tengernyi, óceánnyi műanyaghulladék, pillepalack, tonnákban számolható kidobott élelem, országnyi letarolt erdők, állandóan égő villanyok, alig használt, méregdrága, divatdiktátorok cégei által röpke életűre tervezett ruhadarabok halmai a kukákban – így élünk mi.
Nincs mit szépíteni: egy külföldre szegődő fiatal ma mezőgazdasági munkásként, pincérként vagy kamionsofőrként már a középiskola után, 19 éves korától annyit kereshet a messze idegenben, mint itthon egy felsőfokú végzettséggel rendelkező közép- vagy csúcsvezető.
Az idei érettségin négyszer annyi magyar tanuló vizsgázott sikertelenül román nyelv és irodalomból, mint román – közli a lesújtó adatokat a száraz statisztika.
A kommunizmus nem múlt ki, az iránta való nosztalgia a pusztítások ellenére a mai napig köztünk él.
„Nem János szomszéd ellenében” – hangoztatják a székelyföldi románok önjelölt képviselői, akik bukaresti tüntetést szerveznek a közigazgatási törvénykönyv ellen, hogy az államfő ne hirdesse ki a jogszabályt, és „a román nyelv maradjon az állam egyetlen hivatalos nyelve”.
Bár sután, lassan és akadozva, de úgy tűnik, talán-talán mégiscsak beindulhat Romániában a csúszópénz intézményének megszüntetését célzó gépezet.
Bár arról megoszlanak a vélemények, igaza volt-e Gianni Infantinónak, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) elnökének, amikor azt mondta, az oroszországi volt minden idők legjobb labdarúgó-világbajnoksága, az azért kijelenthető: a legrosszabb biztosan nem volt.
Sokan fenntartásokkal fogadták, amikor az RMDSZ tavaly bejelentette, hogy nem akar kimaradni a román egyesülés 2018-ra meghirdetett centenáriumi évéből, és Ezer év Erdélyben, száz év Romániában jelmondattal programsorozattal készül a százéves évfordulóra.
Orbán Viktor miniszterelnöknek a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor nagyszínpadán ...
Kiemelt figyelmet szentelünk a magyar–román viszony alakulásának – mondta Hans Klemm, az Egyesült Államok ...
Rengeteg időt és spáciumot felemésztene a névleg Viorica Dăncilă, de facto viszont Liviu Dragnea vezette román ...
