Vibrált Sting eleganciája

Mint kiderült, ahogy a szerelemnek, úgy a popzenének is több rétege van, és a Gordon Matthew Thomas Sumner néven született brit zenész most a szimfonikus muzsikával való ötvözést próbálta ki. A londoni Royal Philharmonic Concert Orchestrával együtt indult világturnéra: pályafutása meghatározó dalait adja elő szimfonikus hangszerelésben.

A könnyű- és a komolyzene kombinálása persze nem új keletű, a Deep Purple-től a Metallicáig sokan léptek már fel szimfonikus kísérettel. Sting azonban nem feltétlenül az öblös, dúr hangzással akarta tovább mélyíteni zenéjét, sokkal inkább dalai eleganciáját hangsúlyozta ki a 45 tagú zenekar kísérete révén.

Néhány szám nem sokat veszített jellegéből, az Englishman In New York, a Roxanne vagy a She’s Too Good For Me az eredeti hangzáshoz hasonló módon szólalt meg – ám a dalokat felvezető és lezáró zenekari részek, illetve az összhangzás így is megmutatta: az 59 éves művész kontemplatívabb, érettebb módon viszonyul saját életművéhez. Sting nem félt hozzányúlni a Police-korszak dinamikusabb dalaihoz sem, és a pattogós vonósjátéknak köszönhetően a Next To You vagy az Every Breath You Take kifejezetten új jelleget öltött.

A legnagyobb élményt mégis azok a darabok jelentették, amelyekből a komolyzenei kíséret teljesen új dalokat varázsolt: ezeknél az újragondolt hangszerelés többet jelentett egyszerű feldolgozásnál. A fúvósok és a vonósok elképesztő játéka és harmóniája révén új életre kelt a Russians is, és annak ellenére aratta az egyik legnagyobb sikert, hogy jóval híresebb és népszerűbb slágerek is felhangzottak az arénában.

A Royal Philharmonic Concert Orchestra a show-ban is partner volt: Steven Mercurio karmester mozgása tele volt lendülettel és táncmozdulatokkal, de a zenészek sem féltek tapssal buzdítani a közönséget. Sting igazi profi módjára kommunikált – történeteket mesélt, néhány számnál megosztotta gondolatait a dalról, a kifinomult előadásmód ellenére vibrált a színpadon.

A koncert kettősége a csak ülőhelyeken helyet foglaló közönségre is átragadt: a nézők néha mintha a nagy hangversenytermek atmoszférájának hatása alá kerültek volna és csak visszafogottan tapsoltak, olykor pedig már-már vad bulihangulatot teremtettek.

Ez utóbbi azért tett jobbat a produkciónak, mert ilyenkor nem hallatszott az aréna sokszor zavaró belső visszhangja – igaz, nem lehetett egyszerű feladat 45 fős zenekarra megfelelő hangzást belőni egy ekkorra teremben. Az élmény azonban ezt is háttérbe szorította, főleg amikor az első ráadásdalként az eredetiben már-már diszkósnak nevezhető Desert Rose szólalt meg elemi erővel – ekkorra már állva tapsolt, táncolt és énekelt a telt házas aréna.