Véletlen barátság

Véletlenek sorozata

„Nem estem messze a fától, talán kicsit elgurultam” – kezdi a mesélést Parászka Géza lovasgazda arra apropózva, hogy pedagógus édesapja és tisztviselő édesanyja udvarán a legnagyobb állat a kutya volt, amivel gyerekként közeli kapcsolatba kerülhetett. Ennek ellenére barátai biztatására Parászka állattenyésztő mérnöknek tanult, de mivel mindig vonzotta a pedagógusi pálya, a kezdetekben tanárként kamatoztatta ismereteit az akkoriban mezőgazdasági profilú Batthyány Ignác Gimnáziumban.

„A véletlenek sorozatának köszönhetően lettek lovaim” – fejtegeti, ugyanis a véletlennek tulajdonítja, hogy értelmiségi szülők gyermekeként állattenyésztő mérnökből tanár lett, de ugyancsak a véletlennek tulajdonítja a lovakkal kötött életre szóló barátságot is. Mint meséli, a rendszerváltás után a város gondjaira bízott tucatnyi sportló vágóhídra került volna, ha ő – akkoriban iskolaigazgatóként – nem vállalja a lovak további felügyeletét és gondozását az iskola mellett működő tangazdaságban.

Kedvtelésből családi vállalkozás

Azonban nem volt hosszas életű ez a megoldás, ugyanis a lovak csupán néhány évig maradhattak az iskola felügyelete alatt. „A lovakat választottam, és elköszöntem a tanári pályától” – szögezi le Parászka, hozzáfűzve, hogy akkoriban már volt néhány saját lova is, az iskolában lévő állományból pedig négyet megvásárolt. Időközben helyi tanácsosként alkalma adódott egy kiskunmajsai testvérvárosi látogatás során megszemlélni az ottani akkori polgármester lovardáját, és igencsak megtetszett neki a lovasturizmus ötlete. Elindította tehát a családi vállalkozását, és az addig kedvtelésből tartott lovait „munkára fogta”, vagyis lovagolni kedvelő turistáknak biztosított lovat, túravezetőt, illetve ajánlott bejárható túraútvonalakat.

Új tevékenység a lovasiskola

Eközben a lóállomány is egyre gyarapodott részben vásárlás, részben a már meglévők szaporulatai révén. „Többnyire keverék lovaim vannak, mert azok alkalmasabbak a túralovaglásra, mint a tiszta vérvonalból származók” – magyarázza, és azt is elmondja, hogy a lovak gyarapodásával egyidejűleg egyre többen keresték meg azzal a kéréssel, hogy meg akarnak tanulni lovagolni. „Ekkor ismét előtört belőlem a tanár, mert mindig is szerettem tanítani, és a saját udvaromon lovaglótanfolyamokat indítottam az érdeklődő gyerekek és felnőttek számára” – idézi fel a lovasgazda, arra is kitérve, hogy a tanulóinak zöme gyerek, aki heti két alkalommal kétórás lovaglásképzésen vesz részt, de szép számmal akadnak felnőttek is, akik az alapképzés után visszajárnak sétalovaglásra. A képzés során a gyerekek megismerkednek a lóval és elsajátítják a lovaglás alapjait, de aki pedig érdeklődést mutat a lótartás egyéb háttérmunkálatai iránt, az megtanulhat lovat csutakolni, szerszámozni és gondozni.

Nyerítés – rendezői utasításra

Parászka Géza lovai a filmvásznon is láthatóak voltak, a nemrég elhunyt B. Nagy Tibor Pejkó és Táncos című filmjének címszerepeit Stâncos, illetve Mitér nevű lovai „alakították”, főszerepben pedig Parászka Előd, a gazda fia szerepelt. „Ez is a véletlennek köszönhető, ugyanis B. Nagy Tibor forgató stábja Marosvásárhelyen éppen szereplőt keresett egy olyan filmhez, amelyhez egy tízéves gyerek és egy öreg ló kellett. Egy olyan közös ismerősnél érdeklődtek, aki azonnal beajánlott minket” – magyarázta, majd elmesélte, hogy rövid telefonbeszélgetés után másnap a stáb kopogtatott az ajtaján és a néhány perces próbafelvétel után megszületett a döntés: Előd is, a ló is alkalmas a szerepre.

A kulisszák mögött ugyanakkor Parászka Gézának is komoly szerepe volt a filmben. „Kineveztek a film lovászati szaktanácsadójának” – magyarázza a gazda, hozzáfűzve, hogy ez korántsem volt egyszerű feladat, hiszen többek közt arra kellett rávennie a lovat, hogy rendezői utasításra, a kellő időpontban nyerítsen. Mókás jelenet volt az is – meséli – amikor azt kellett eljátszatni a lóval, hogy beszorult a lába egy rossz híd gerendái közé, de arra is volt példa a Táncos filmezése közben, hogy a „színészkedést” megelégelő Mitér vágtában rohant el a forgatás helyszínéről keresztül a város utcáin haza, a biztonságot nyújtó istállóba.
Míg a gazdával beszélgetünk, újabb gyerekek érkeznek. Előd rég „lelépett” lovakat gondozni és előkészíteni a gyerekek fogadására. A házigazdánk is készülődik, hiszen, mint hangsúlyozza: „a lovak körül reggeltől estig munka van, és egy lovasudvarban mindig történik valami”.