Szobrot Szabónak és Santanának!

Mivel a nyári időszakban Budapesten szinte hetente lép fel egy-egy világsztár, nyugodtan hihetnénk azt, hogy az utca emberének a magyar fővárosban nagy esélye van belebotlani az angolszász pop-rock kultúra valamelyik meghatározó alakjába. Nos, ez nekem mostanáig egyáltalán nem jött össze, így kedden igencsak meghökkentem, amikor délidőben Carlos Santanát fedeztem fel, amint a Gresham-palota teraszán nyugodtan kávézgat feleségével – a szintén zenész –, Cindy Blackmannal. Mivel az esti koncertre szóló jegyem már hónapok óta gondosan eltéve lapult a szekrényben, nem a jelenléte volt meglepő, hanem az a lazaság és nyugalom, ahogy elvegyült az átlagemberek között.A meglepetésből és a közvetlenségből jócskán maradt a nyolc órával későbbi koncertre is – nyugalomból már kevésbé.

Az immár 64 éves zenész-zseni Guitar Heaven világturnéjának apropóját a tavaly megjelent, azonos című lemez adta, amelyen klasszikus rockdalokat ad elő saját ízlése és gitárjátéka szerint. Előre örültem, hogy így végre méltó előadásban hallhatom élőben néhány olyan együttes számát, amelyik még születésem előtt feloszlott. Jöhet a jól bevált turnékoncert-recept: az új album számai vegyítve a nagy slágerekkel, pazar szólójátékok, lezser improvizációk – garantált szórakozás két órán át. Nos, kiderült, hogy a stílusok határán mindig magabiztosan egyensúlyozó Santana nemcsak zenéjével számít egyedinek, de különcsége a koncertekre is kiterjed. Amíg más neves előadók úgy építik fel show-jukat, hogy a közönség hangulatát fokozatosan izzítsák be, és a végjátékra tartogatják a legnagyobb szólókat és a legismertebb dalokat, addig Santana egyből bulizenével indított.

A vele együtt tíztagú zenekar (köztük két énekes) vérpezsdítő instrumentális darabbal vetette be a publikumot a mély vízbe, így a második dal, a rappelve előadott Back in Black már kellően felpörgött közönség előtt szólalt meg. Santana meglepetései azonban ezzel nem értek véget: az AC/DC-himnusz volt az egyetlen szám, amelyet az új albumról teljes egészében eljátszott. A továbbiakban ugyanis a saját dalaiból (a Black Magic Womantól a Smoothig) és az improvizációk sorozatából álló zenefolyam indult be, amely leginkább egy kétórás megamixre emlékeztetve hömpölygött a Papp László Sportaréna falai között. A komplexitásában néhol már a szimfonikus zenekarokat is megszégyenítő hangzás a konga és a csörgők által keltett latin ritmussal párosult, a mindenkit magával ragadó hangáradatban pedig hol a Riders on the Storm Doors-dal billentyűszólója bukkant fel, hol a Deep Purple szerzeménye, a Smoke on the Water jellegzetes gitárriffje szólalt meg. Saját kontextusukból teljesen kiragadva, mégis teljes harmóniában.

A sokrétű zsongás közepette nemcsak a zenészeknek, de a táncra perdülő közönségnek is jót tett az a néhány kis szusszanás, amikor Santana szobrot követelt egyik fő példaképének, az Amerikában nagy karriert befutott Szabó Gábor dzsesszzenésznek, vagy éppen a szabadság és a szeretet mindent fölülíró fontosságáról beszélt. Hogy ez utóbbiakat mennyire komolyan gondolja, mindenki számára láthatóvá vált, amikor egy fenomenális dobszóló erejéig a felesége is feljött a színpadra. Amíg a korábban Lenny Kravitzcel is együtt zenélt Cindy Blackman páratlan virtuozitással püfölte a dobokat, a zenekar tagjai kiszaladtak felfrissülni – az áhítattal és gondoskodással figyelő férj kivételével. Örömzene, szerelem, harmónia.

Kiss Csaba, Budapest