Sóvidéki csúcstámadók

Kulcsár Zoltán és felesége, Anna, Kisfaludi Zoltán, Orbán Szilamér és Bokor Tibor az elsõ sóvidéki hegymászók, akik megmászták a Mont Blanc és a Matterhorn csúcsait. Annak ellenére, hogy az alpinizmus semmiféle hagyománnyal nem rendelkezik a bekecsalji kisvárosban, a fiatalok olykor önmagukat is elkápráztató bátorsággal vágtak neki a nagy kalandnak.

Kulcsár Zoltán és Bokor Tibor évek óta önkéntes hegyimentõkként mûködnek, de mint mondják, ennek a tevékenységnek nem sok köze van egy több mint 4400 méteres csúcs megmászásához. Orbán Szilamérról még annyira sem lehet elmondani, hogy egy kiedzett alpinista alkat. Az elmúlt években mindössze kerékpárversenyeken vett részt, és a kalandra készülõ társai honlapját menedzselve került a hegymászócsapatba.

Bemelegítõként a Mont Blanc-ra

„Lehet, hogy egyesek azt hiszik, hogy kilógtam a sorból, de nem így van. Jól bírtam az iramot, és én is sikeresen feljutottam a Mont Blanc-ra” – büszkélkedik Orbán Szilamér. Ötük közül négyen jutottak fel a 4810 méter magas csúcsra. Kulcsár Zoltán, aki tavaly már meghódította a franciák által Fehér Hölgynek is nevezett Mont Blanc-t, ezúttal a 2800 méteres alaptáborból, két kiskorú gyermekével izgulta végig, amint felesége és három barátja megküzd a heggyel.

A 3100 méteres kvótáról támadva a csapat hat óra alatt jutott fel. „Óriási szél volt, csak annyit láttunk, hogy ahány emberrel találkozunk, az szembõl érkezik. Utólag jöttünk rá, hogy azok mind visszafordultak” – meséli Kisfaludi Zoltán. Kulcsár Anna szerint az expedíció tagjainak a sötétséggel volt szerencséjük. „Éjjel nem láttuk, mekkora ködben mászunk. Virradatkor kezdtük felfogni, mekkora kockázatot is vállaltunk. De akkor már azt mondtuk: ha eddig feljöttünk, nincs visszaút” – mondja az elsõ sóvidéki nõ, aki feljutott a Mont Blanc-ra. A roppant cudar idõben a csapatnak mindössze egy röpke teázásra és a székely zászlóval való fényképezõdésre futotta.
 

Tragédiából merítettek erõt

Még a siker és az eléréséhez szükséges kockázatok feldolgozása elõtt az ötfõs csapat átrándult Svájcba, ahol a Wallisi-Alpok háromszög keresztmetszetû csúcsára készült. A Matterhorn meghódítására már csak Kulcsár Zoltán és Bokor Tibor vállalkozott. A többiek tisztában voltak azzal, hogy az otthoni Oltár-kõvel vagy a Fogarasi-havasok csúcsaival való megbirkózás még nem szül kellõ tapasztalatot az Alpok hetedik legmagasabb csúcsának a megmászására.

„Nem csoda, hogy az Alpok csúcsai közül utolsónak, 1865-ben sikerült meghódítani. Az is sokat elárul róla, hogy azóta több mint ötszázan hagyták ott a fogukat, lényegesen többen, mint bármelyik más hegyen” – sorolja a rizikófaktorokat Bokor Tibor. Õt és társát azonban sem a statisztika, sem az élõben látott haláleset nem tudta megtörni. A szovátaiak elnémulva nézték végig, amint jóval odébb valaki jajkiáltások közepette zuhan a szikláról.

„Egy órán belül a szerencsétlenül járt alpinistát a derekától kikötve a magasba emelte a helikopter. Nem túl biztató látvány, amikor valaki éppen elõtted hal szörnyet” – állítja Kulcsár. A tragédia után a két erdélyi fiatalember még óvatosabbra váltott, és nem érdekelte, hogy útközben többen is megelõzik õket. Még így is három óra alatt a 4000 méteres alaptáborukból feljutottak a 4478 méteres csúcsra. Arra a kérdésre, hogy ezek után igazi hegymászóknak tartják-e magukat, fejrázással válaszolnak, majd Orbán Szilamér megfogalmazza, amit mindannyian magukról éreznek: „Büszkék vagyunk a teljesítményünkre, de egyelõre csak próbálunk hegyet mászni.”