Ruhákba álmodott múlt és jelen

– Építészként miért tervez, varr ruhákat?
– Édesapám tanácsolta, hogy olyan szakmát válasszak, amelyben a számok döntenek, és lehetőleg esztétika ne legyen benne, mert azt nem lehet objektíven megítélni. Nekem mindegy volt, hová felvételizem, az volt a fontos, hogy az egyetem épülete szép legyen: az építészeti kar székháza tetszett, szép kazettás mennyezete volt. De már 15 éves korom óta varrok, nem babáknak, magamnak. Ha felbosszantottak, mindig leültem varrni, és ettől megnyugodtam. Mindig másként akartam öltözni, mint a többiek. Az egyetem után Csíkszeredába kerültem, az építőtelepre, ott sátorvászonból vagy bársonyból varrtam nadrágot a kollégáknak. Este, mikor bulizni mentek, nem mosták ki a nadrágot, hanem inkább varrtam 100 lejért egy újat. 1993-ban döntöttem el, hogy nem tolom a más szekerét, és a férjemmel céget alapítottunk.
– Mi áll közelebb Önhöz: az alkotói vagy az üzletasszonyi szerep?
– Az üzletre ösztönösen érzek rá. De vallom, hogy a két gyermekem az igazi befektetés. Művészember nem vagyok. Ez számomra munka. Állandóan tanulok, a nyáron elvégeztem egy népművészeti tanfolyamot, hogy több lehessek, mint azok, akik az általam kitalált modelleket másolják. Termékeimre, ruháimra sokan mondják, hogy népművészet, de az általam stilizált elemeket nem lehet a népviseletekben ugyanilyen formában megtalálni. Levédettem a Rustica Ház nevet. Sajnos Romániában a szabadalom drága, de ez se nyújt teljes védelmet. Ha egy ruhán valaki három elemet módosít, az már nem ugyanaz a modell.
– Hogyan határozná meg a rusztikus ruhát?
– Nem vagyok falusi lány, de éltem vidéken. Mindig érdekelt a sokszínűség, egy faluban is többféle népviselet volt, az életkornak, a szokásnak, az ünnepnek megfelelően öltöztek, és ezeket még ötvözték is. Három lehetőségem van: a szabásmintát stilizálom, az anyagot vagy a díszítést. Kettőt mindig el lehet hagyni, a korszerű anyagokat is lehet régi formába önteni. Az én ruháim nem mind falusi ihletésűek, mint ahogy a Rustica név sugallja, hanem az erdélyi nemesi, polgári és népi ruhák stilizált formái. Inkább a történelemhez nyúlok vissza, a divat is állandóan ismétlődik. Most is a hatvanas, hetvenes évek divatja tért vissza.
– A saját stílusára alakította a vállalkozást, vagy a termékei népszerűsítéseként kezdte el hordani ezeket a ruhákat?
– Amíg az építőtelepen dolgoztam, addig nadrágkorszakomat éltem, de már akkor is népi blúzokat viseltem, és a nadrág oldalára virágokat hímeztem. Az én stílusom alakult át vállalkozássá.
– Két fiú édesanyjaként nevel-e utánpótlást?
– A fiaimat is érdekli az üzlet, sokat segítenek, elsősorban a nyári vakációkban – amikor kiállításokra megyek, mindig elkísérnek. Számukra ez lehetőség a kapcsolatteremtésre, ők már ebben a világban nőttek fel. Ezenkívül viselik és szeretik is, amiket tervezek és varrok.
– Ön képzeli el és tervezi meg a ruhákat. Kik segítik vállalkozásában?
– Illyefalvi asszonyokkal dolgozom, olyan a csapat, mint egy család, ők is nagyon büszkék az eredményeinkre: nálunk az oklevelek nem az irodában, hanem a műhelyben vannak. Itt más a munkafolyamat, mint a többi varrodában, jobban oda kell figyelnünk az aprólékos munkára. Én elkészítem a szabásmintát, de mindig alakítunk rajta szükség szerint, nem mindegy, melyik két csipkét vagy zsinórt tesszük egymás mellé.
– A sikerek vagy a kudarcok felé billen a mérleg nyelve?
– Hatvan százalék a siker, a többi kudarc. Sokat vívódom. Talán bővítenem kellene, de ha megteszem, lehet, hogy az a minőség rovására megy, ha meg nem, felülkerekedhetnek a másolóim. Az anyagbeszerzés is sok fejtörést okoz, mivel Romániában sok textilgyár tönkrement. Meg kell találnom azt az anyagot, amiből dolgozni tudok. Most már vannak kis magánszövödék, ahol megrendelem az elképzelt anyagot, de nem mindig lesz olyan, amilyennek szeretném. Viszont ez a szép az egészben, hogy küzdeni kell, nem is szeretném, ha készen kapnék mindent.