Parahelikoni irodalom

Mária, Florina, Hanna, Erzsébet, Rodica, Katalin és társaik tudatában vannak annak, hogy soha nem lépnek Tamási, Kós, Wass, Molter, Szabédi vagy Kuncz nyomdokaiba. Az általuk leírtak nem jutnak könyvkiadók vagy irodalomtörténészek asztalára, nevük nem kerül az iskolai tananyagba. Mégis abból, amit tesznek, kiderül, hogy elmebetegségük és annak gyógyszeres kezelése nem vethet gátat érzelmeiknek. Orvosaikkal, pszichológusaikkal azon dolgoznak, hogy legalább kéthavonta kiadhassák az intézmény kétnyelvű lapját. Amikor pedig a Parahelikon Csoportot alkotó kezeltek igényes kivitelezésű lapja napvilágot lát, valóságos örömünnep tör ki a kórházotthon pavilonjaiban. A folyóirat méltó módon viseli az Ecou – Visszhang nevet: nem a fióknak íródik. A betegtársakon kívül az intézmény személyzete is szívesen kézbe veszi, sőt a falubeliek között is akadnak törzsolvasók, olyanok, akik már megjelenés után elkapkodják a lapot.

Írással levezetett feszültség

„Irodalmi tehetséggel megáldott kezeltjeink az írás által ki tudják adni magukból a felgyűlt feszültséget. Azok a magukba zárkózott, depressziós betegeink, akiknek napközben alig-alig lehet hallani a hangját, írásban sokkal inkább megnyílnak. A szerzők közül egyesek eddig is írogattak. Most viszont nem a fióknak teszik, hanem egy mások által is olvasott és méltányolt lapnak. Ez hihetetlenül sokat számít” – állítja a kórházotthon egyik orvosa, Barabás Dénes, aki magára vállalta a szerkesztés és kiadás feladatát. Munkájában Mihály Erzsébet ergoterapeuta és két pszichológus kollégája segíti, akikkel közösen elemzik az írásokat. Ők tördelik és nyomtatják a lapot, de a betegek között is akad, aki már bátran kezeli a számítógépet és ha lassan is, de képes bepötyögtetni saját írását. A számítógépet nyomtatóval, fényképezőgéppel és diktafonnal együtt pályázati úton sikerült beszerezni.
Barabásban akkor merült fel a lapszerkesztés ötlete, amikor látta, hogy ápoltjai között mennyi irodalomkedvelő és -művelő akad. Az orvos az írást is éppen olyan hatékony terápiának tartja, mint a kézművesműhelyekben vagy a kertben való napi foglalkozást. Büszke is arra, hogy P. Florina, aki azon nagyon kevesek közé tartozik, aki elhagyhatta a gyógyintézetet, az Ecou – Visszhang szerzői sorából került ki. „Ő volt az egyik legaktívabb és legtehetségesebb szerzőnk. Csodálatos szerelmes verseket írt” – emlékszik vissza kezelőorvosa.

Szerelmi történetek, személyes élmények

A Nano, Zs/zs, C2, Simone, 6K, R-GO csoport összetételű szerkesztőség egyetlen lapszámával sem vall szégyent. Az írások némelyike akár a várfalakon kívül élő írói-újságírói társadalom által összerakott lapokban is megállná a helyét. A kiadvány grafikai gerincét biztosító kézművesalkotások reprodukciói mintha nem is beteg emberek munkáját dicsérnék. Hivatásos festők és szobrászok is felfigyeltek a Marosvécsen ápoltak teljesítményére, akiknek alkotásait az évi rendszerességgel rendezett kiállításon már a megnyitót követő percekben elkapkodják. „Az emberi természet úgy van megalkotva, hogy annál jobban érzi magát, minél több kellemes inger éri. Az ingerszegény környezet romboló hatással van az emberre. Képzeljük el, milyen az, ha az ember be van zárva négy fal közé és semmi dolga nincs: az egyszerűen borzalmas. Mint jó keresztény, hálásnak kellene lennem, hogy megvan minden, ami biztosítja az életben maradásomat. Hálás is vagyok, de szomorú is (…)” – írja a Zarándoklás a panaszfalhoz című kis történetében a Nano álnevet használó intézménylakó. A sorokból kiderül, hogy a politikai rendszer, a gazdasági élet, no meg a maga személyes csődje teszi olykor szomorúvá. Mégis reménykedik, méghozzá abban, hogy ihletéből majd egy kisregényre is futja, ami valamikor akár napvilágot is láthat. A Simone aláírás mögé bújó szerző Zsófi naplójából címmel egy beteljesületlen szerelmi történetet mutat be, melynek főszereplője és szenvedő alanya természetesen Zsófi, aki már rég elmúlt 16 éves, de akinek hosszú esztendők után is mindig megdobogtatta a szívét első nagy szerelme, Gábor. A szerzők közül van, aki kimondottan interjúk készítésére szakosította magát. Az alanyok – legyenek azok ápolók vagy akár orvosok – a lehető legkomolyabban veszik a kérdezőt. Az Ecou – Visszhang szerkesztését nem csak az intézmény ápoltjai és azok gondozói tekintik szívügyüknek. A kereszténység legnagyobb ünnepein Benkő Mihály helyi református lelkipásztor is cikkeket jegyez hasábjain. Mint ahogy Pokorny László gyógyszerész-igazgató is szívesen közöl.

A naplóírástól a karcolatokig

A főszerep mégiscsak a várkastély lakóié. Carmen Câmpean kedvenc és visszatérő témája nagyszebeni gyermekkora. De azért szívesen ír a kastélyban folyó életéről, a mindennapok kérdéséről. Egyike azoknak, akik a leghatározottabban felemelik szavukat a dohányzás ellen. „Persze, hogy arra próbálok rávenni mindenkit, hogy ne gyújtson rá, hiszen a dohányzás rendkívül káros az egészségre” – mondja meggyőződve. Ugyanakkor hozzáteszi: valamelyest azokat is megérti, akik képtelenek lemondani az élet effajta öröméről. Társa és barátnője, Firtos Anna szerint mindenben a szépet kell keresni. Ezért a dohányzásról szóló fórumon ő „megbocsátható hibának” tartotta a cigizést. A betegnyugdíjas tanítónő, aki 13 esztendeje a vécsi intézmény lakója, többnyire verseket ír: gyermekkori emlékeiről, a természetről, az életről, régi szerelmeiről. Szóban is, írásban is kerek mondatokban, igényesen fogalmaz. Azon betegek közé tartozik, akik belátják, hogy kezelésre szorulnak. „Kénytelen voltam betegállományba vonulni, mert azon vettem észre magam, hogy nagyon felejtek. Valaki, aki komolyan veszi önmagát és a munkáját, ha nem tud jól dolgozni, akkor inkább hagyjon félbe – vallja. – Hogy is néz ki az az óvónő, aki a meggyengült memóriája miatt olvassa és nem mondja a gyermekverseket?” A legutóbb Marosszentkirályon tevékenykedő pedagógus memóriája nem kopott meg annyira, hogy ne emlékezzen vissza arra, hogy mielőtt a marosvécsi lapba írt volna, valamikor róla is cikkeztek az újságok. „A Falvak Dolgozó Népében Szabó Gyula írt a pedagógusi pályámról és tevékenységemről” – húzza ki magát, miközben a körülötte ülő asszonyok helyeslően bólogatnak. Ana Nicoară főként mások által rég elfelejtett mezőségi román népdalokat vet papírra. A kozmatelki születésű aszszony, aki hajdanán művészeti iskolát végzett, maga is szívesen komponál, és amikor alkalma adódik, egyik társával, Rózsikával elő is adja szerzeményeit. Balogh Katalin már nem csak naplót vezet, mint eddig. Büszkén vallja, hogy egy ideje, most már nem csak a fióknak ír: „főleg karcolatokkal szoktam próbálkozni. Másoktól eltérően nem a magam élményeit, történeteit írom le. Az absztrakt dolgok a kedvenceim. Talán jobb így.”