Ötszáz évre elegendő alkatrész

Nagy István szatmári órás négy évtizede bíbelődik az aprócska fogaskerekekkel, de mára már csak időtöltésnek jó ez a mesterség, pénzt alig lehet keresni vele. „A klienseim nagy része általában tíz lejt szán javításra, ha abból nem futja, inkább vesz egy olcsó órát, amit egy-két hónapig használ, aztán eldob, mert azok nagy része javíthatatlan” – részletezi a mester. A szakma anyagi vonzatait illetően Nagy elmondta, hogy ez szinte megfizethetetlen munka, mert sok türelem kell az apró alkatrészek egymáshoz illesztéséhez, és idővel a szemet is rongálja.

Olcsó kínai vagy régi orosz?

Az órás szerint manapság a legtöbben inkább a tetszetősebb kínai időmérőket kedvelik. „A külcsín nem minden. Ezeket a reklámórákat műanyag alkatrészekből állítják össze, amik hamar tönkremennek. Sajnos nem is tudom javítani őket, mert szinte egy darabból állnak, vagy kicseréli az ember az óra teljes belső részét, vagy eldobja. Kicserélni nem érdemes, mert többe kerül, mint egy új” – számol be tapasztalatairól a műszerész. A minőségi romlást leginkább a régi orosz órákhoz képest lehet lemérni. „Könnyebbek a mai műanyag időmérők, de semmilyen megrázkódtatást nem bírnak. A régi szovjet Rakéta és Pobeda olyan, hogy akár kalapácsolni is lehet vele. A rázkódástól nem állítódnak el, vagy esnek szét, mint a maiak, sőt százszor pontosabban mérnek.” – érvel Nagy a régi órák minősége mellett. A mester szerint a régi órákat általában csak a portól kell megtisztítani, meg kell olajozni, esetleg pár fogaskereket kell kicserélni, mert azok idővel elkopnak.

Német szakszavak régi mesterektől

Nagy István a régi mesterektől tanulta a szakmáját. Az alkatrészek neveit tőlük, német szakszavak alapján ismeri, mert annak idején ők úgy tanulták. „Az idősebb órásmesterek mind németül tudták a fogaskerekek neveit. Én is ismerem a kleinrad, gossrad vagy a präzisionsrad kifejezéseket” – meséli az órajavító, aki ’89 után a szövetkezettől felvásárolta a szerszámokat és az alkatrészeket, hogy ne kelljen a nulláról indulnia. „Az évek során aztán annyi cserealkatrészt sikerült felhalmoznom, hogy ha ötszáz évig élnék, akkor is lenne miből órát javítanom. Ezek általában orosz (szovjet) gyártmányúak. Tengelyből például több mint háromezer darabom van raktáron, és évente maximum négyet használok fel” – meséli nevetve a szakember.

Összezsugorodott a műhely

„Egyik munkatársammal közösen, 1984-ben vásároltuk meg ezt a helyiséget, azóta itt javítok. Végül egyedül maradtam, mert ő emigrált Németországba” – mondja el a mester, aki szerint a  kliensek nagy része siet, és nem hagyja nála az órát. Inkább sürgetve nézi, hogyan dolgozik a mester. Nagy István elpanaszolja, hogy nincs, aki a szakmát folytassa, hiszen a fia ugyan kitanulta a mesterség fortélyait, de más pályát választott, mert nem érte meg órásként dolgoznia. Nagy István műhelye annak idején sokkal nagyobb volt, és rengeteg régi óra díszítette a falakat. De ma már kisebb lett, és egy virágüzlet költözött mellé, hogy maximálisan ki tudják használni a helyiséget. Egyébként négy hasonló javítóműhely van csak az egész városban, és mindegyik mester arról panaszkodik, hogy az olcsó, minősíthetetlen időmérők miatt meghal a szakma.

Múzeumszerű óragyűjtemény

Múzeumszerű óragyűjteménye is van Nagy úrnak. Olyanokat is találni közöttük, amelyeket vásárolt, de olyanokat is, amelyekért évtizedek óta nem jött a gazdájuk. Az órás viccesen megjegyzi, ha eladná, másnap már biztosan érdeklődne az eredeti tulajdonos is. „A legértékesebb órák, amiket javítottam, svájciak voltak: például Schaffhausen stopperóra és zsebóra. A szerszámaim nagy része is svájci gyártmányú, hiszen ott van a szakma bölcsője. Van olyan órám, amelyet már 1902-ben javítottak. Létezik egy szokás, amolyan szakmai titok az órásoknál: a hátlapba apró betűvel bevésik a javítás dátumát. Ez általában csak nagyítóval látható. Innen lehet tudni, mikor bontotta fel szakember utoljára az illető időmérő szerkezetet.