Leomlott a budapesti fal – Roger Waters újraértelmezte a The Wallt

Pedig a várakozások igen nagyok voltak: a június 22-i koncertre tavaly októberben kezdték el árulni a jegyeket, és februárban már teltházas volt az előadás. Az 1979-ben megjelent dupla album iránti rajongás örökérvényűségét a tizenéves fiatalokat és a Pink Floyd pólóba bújt ősz hatvanasokat egyaránt felölelő tömeg jelezte.

Az érdeklődés érthető, hiszen a mostani turné megvalósítója, Roger Waters volt a rocklemez ihletője és értelmi szerzője, így mindenki kíváncsi arra, hogy a Pink Floyd basszusgitárosa és énekese hogyan éli meg most karrierje fő művét. Waters ugyanis saját életét és világképét próbálta elmesélni alteregója, Pink történetével. A katona apja elvesztésétől, a túlzottan gondoskodó anyja béklyóitól, az iskolai megaláztatásoktól és a szerelmi csalódásoktól megcsömörlött rocksztár a drogok világába menekül, falat húz maga köré, majd a valóságot a látomásaival összekeverve egy koncertjét náci népgyűlésnek véli, és erőszakra buzdítja rajongóit.

Egy generáció frusztráltsága sűrűsödött bele az azóta több mint 10 millió példányban elkelt lemezbe, amit csak felerősített az album alapján létrejött előadás, és film. Waters és a The Wall sorsa örökre egybefonódott, a zenész borús életszemlélete a Pink Floyd feloszlásához is vezetett, ám a tavaly indult világturné már egy új Watersről és új falakról szól.

A koncert monumentális látványvilága immár nem egy ember, sokkal inkább az egész emberiség sötét oldalát akarja kiemelni. A Pink apja repülőgépének élőben megjelenített lezuhanásával induló első részben hamar kiderül, hogy Waters mára a zsarnokság és az értelmetlen pusztítás elleni himnuszként tekint a rockoperára. Hangja a Pink belső vívódásairól szóló számokban is határozott és kicsit távolságtartó, a politikai felhangú dalokban pedig acélossá és keménnyé válik. A zenekar a színpad közepén, két félbehagyott falszakasz mögött kezd el zenélni, miközben szorgos munkások folyamatosan hordják az újabb és újabb téglákat az együttest egyre jobban eltakaró falba.

Az egyre nagyobb teret betöltő téglákon futó pszichedelikus víziók hatásos aláfestést hoznak a zenének és az üzenetnek, a budapesti koncerten pedig akkor következett be az első hangos összekacsintás Waters és a közönség között, amikor a Mother című számban a zenész énekelve kérdezi, hogy bízhat-e a kormányzatban, a falon pedig magyarul a K…vára nem! felirat jelent meg.

A zenész nemcsak a politikusokkal volt kíméletlen: egy adott pillanatban az animáció azt sugallja, hogy a fal aláhulló Dávid-csillagokból, keresztekből, félholdakból, illetve a multinacionális cégek logóiból áll össze.

A „félidőre” teljesen felépült fal több szám erejéig teljesen eltakarta a zenekart, amely a közönséggel csak a háború értelmetlenségét hol humoros, hol megkapó, hol egészen kétségbeejtő módon megjelenítő képek segítségével tartotta kapcsolatot. Később a zenészek már kiléptek a fal elé, szinte maguk is az egyre örvénylőbb animációk részévé válva, miközben az SS-kabátban rikoltozó Waters gépfegyverrel lövöldözve jelenítette meg Pink őrült látomásait. Így a képek és a zene letaglózó összhangja mellett talán Waters színészi tehetségének is köszönhető, hogy amikor az előadás záróakkordjaként leomlott a fal, a közönség tagjai is felszabadultabbnak érezték magukat.

Kiss Csaba, Budapest