India, a menny és pokol országa (1.)

Visszapillantó tükrök nélkül

Hajnalban szállt le Új-Delhiben a török légitársaság gépe. A ködös, álmos reggel mégis pillanatok alatt ráébresztett, hogy figyelni kell, mert kiléptünk a biztonságos Európa területéről. Pénzváltás és rövid alkudozás következett  az előre fizetős taxisnál, és máris a valódi India fogadott: jellegzetes szag és egy igencsak hangos alapzaj szegődött mellém és kísért egészen a hazarepülésig. A reptéren várakozó taxik átlagéletkora hozzávetőleg 50 év volt, ezen azonban kint nem kell csodálkozni, ugyanis a mai napig azokat az autókat vezetik, melyek még az angol gyarmat idején kerültek India földjére.

S mindezek mellett a forgalomban megtalálhatók a biciklis riksások, a motoros riksások, a modern személygépkocsik, és az európai szemmel nézve nagyon csicsásan feldíszített buszok, teherautók is. A forgalom jellegzetessége, hogy mindig sokan vannak az utakon, ez alól még az éjszakai órák sem képeznek kivételt. Az is érdekes, hogy nincs az autóknak visszapillantó tükrük, de mint kiderült, erre nincs is szükségük, mert úgysem használnák. Mindenki megy, amerre lát, aki pedig előzni akar, az dudál.

Így aztán mindenki mindig dudál. Apró koccanások gyakran előfordulnak, de ebből nem csinálnak nagyobb ügyet: egy hangos ordítás, és mindenki megy a dolgára. Valószínűleg ezért van, hogy minden jármű be van horpadva. De ha a sofőr az utcán sétáló, természetesen kivilágítatlan szent tehenet küldi a másvilágra mindenféle szándékosság nélkül, akkor ez nagyobb mélyedéseket is okozhat a minden bizonnyal jogosítvány nélkül vezető indiai sofőr járgányán. Ha egyik napról a másikra valóban köteleznék a jogosítványt, minden bizonnyal hetekig leállna a forgalom egész Indiában. Jelenleg azonban egyre zsúfoltabb a forgalom, ugyanis csak Delhiben naponta ezerrel nő a motoros járművek száma, olvastam ottlétünkkor a The Timesban.

A 99 bástyájú vár

Az első hajnalon még belém rekedt a szó a nagy forgalom láttán, de még inkább, amikor keskeny utcákon kanyarogva a szálloda felé, egyszercsak egy tehén sétált velünk szembe... Néhány órás pihenő után a vonatállomásra mentünk, hogy elinduljunk India legnagyobb és egyik legkülönlegesebb, egykor maharadzsák lakta tagállamába, Radzsasztánba, melyet királyok földjeként emlegetnek.

Első állomásunk Jaisalmer volt, az aranyváros, mely a Thar sivatag közepén található, és arról híres, hogy itt található az egyetlen olyan vár, melyet a mai napig laknak. Szállásunk is a várban volt, lakosztálynak minősíthető szobánkat fejenként nagyjából egy kifli áráért béreltük. A homokkőből épült, faragott templomok tornyai közt a felkelő nap látványa életre szóló emlék. A 99 bástyájú vár hajdani pompáját még el lehet képzelni, ha a megannyi tetőtéri kávézó valamelyikéről nézelődünk, de ha lent sétálunk a szűk utcákon, már óhatatlanul arra kell figyelni, hogy ne lépjünk egy tehénlepény közepébe, vagy termetes őszentsége nem készül-e éppen mellettünk elmenni, elfoglalva az egész utcácskát.

Ez csak Indiában történhet meg, nyugtázzuk, majd később azt is, hogy a fejünk fölött cikázó vadászrepülők jelenlétét a Pakisztán és India közti folyamatos konfliktus  indokolja. Mindössze néhány kilométerre voltunk a pakisztáni határtól, de a helyiek megnyugtattak, hogy Jaisalmerben nincs ok az aggodalomra. Ezt elhittük nekik, és tevére ültünk, hogy két napig a sivatagban tevegeljünk. A békés tevegelés során többek között azt is megtudtuk, hogy hogyan áll a teve-asszony árfolyam, s miért is nem nősült meg a már jó negyvenesnek tűnő, de valójában alig huszonéves tevegazda.

Maharadzsák kincsei

Utazásunk második nagyobb állomása Jodhpur volt, a kék városként ismert település. Az óváros szűk utcáinak épületei mind kéken virítanak a sivatagi napsütésben. A város fölött pedig tekintélyt követelően magaslik a maharadzsák építette Mehrangarh-vár, amely nem csak a külföldiek, de az indiaiak számára is jelentős turisztikai látványosság. A hatalmas, vörös kőből épült vár falai között egy képzeletbeli történelmi utazáson vehetünk részt: múzeumában a maharadzsák egykori kincsei a pompás múltat elevenítik fel.

Kimerülve a sok látványtól, a több száz olcsó tetőtéri étterem egyikét választottuk éhségünk csillapítására, ahol olyan meglepetésben volt részünk, amilyenről álmodni sem mertünk volna: a szűk tetőtérben azokkal a székelyudvarhelyiekkel futottunk össze, akik szintén ebben az időszakban barangoltak Indiában. Egy 1 200 000 000 lakosú országban ez a véletlenek véletlene volt!

Miután felocsúdtunk a nagy meglepetésből, hamar el is döntöttük, hogy a nap hátralévő részét, azaz a szentestét együtt töltjük. A városban a karácsonynak nyoma sem volt, ami meglehetősen fura érzésekkel töltött el. Az ünnepi vacsorát olyan helyen költöttük el, mely a higiéniával igencsak távoli viszonyt ápol, viszont az idejáró helyiek jóízű falatozását figyelve arra jutottunk, hogy az egyik legjobb jodhpuri étkezdébe tértünk be.

A mozizás mint focimeccs

Másnapra telítődtünk a turisztikai látványosságokkal, így megszavaztuk, hogy moziba megyünk, s megnézünk egyet a sokat emlegetett bollywoodi alkotásokból. Ötletünkre nagyot nézett a vendégház tulajdonosa, de hamar szemügyre vette a hindi napilapot, s el is küldött minket a legújabb filmre, mely gagyi címe ellenére – 3 idiots– is óriási kasszasiker: a háromórás alkotást az első három hét alatt több mint 60 millió néző látta, és azóta is műsoron van. Hosszú idő óta ez az első indiai film, amit a nézők többször is megnéznek a mozikban, minden magazin és napilap cikkezik róla, és ez alól nem kivétel a The Times sem, továbbá minden boltban, étteremben hallani a film betétdalait.

Izgatottan készültünk megvenni a mozijegyeket, amikor figyelmeztettek, hogy a hosszan kígyózó sorból álljunk ki, és menjünk rögtön a jegypénztár külön nőknek fenntartott ablakához. Miután felócsúdtunk a számunkra ezúttal előnyös megkülönböztetésből, máris bent voltunk a váróteremben, majd a több mint ezer főt befogadó többszintes moziteremben. Indiában a mozikban hangosan lehet nevetni, megjegyzést tenni, fütyülni, dobolni, extázisba esni a főszereplő láttán, majd belefáradva az interaktivitásba, félidőben szünetre menni.

Akárcsak egy focimeccsen. És bár a film kasszasiker, és az elmúlt időszakban számos elismerést is bezsebelt, az amerikai–európai filmekhez szokott néző nem igazán érti azt a rendezői bravúrt, hogy miért pont egy olyan mellékszereplőre esik a film csattanója, akinek a korábbi képeken gyakorlatilag semmilyen szerepe nem volt…

Csoportkép hölggyel

Másnap reggel a sivatagos Radzsasztán egyik városába buszoztunk, mely sokak szerint India Velencéje: a tavak köré épült, cikornyás palotákkal szegélyezett zegzugos utcácskáiról, apró szigeteken álló szállodáiról, csatornák fölött átívelő hídjairól nevezetes Udaipur. Ez teljesen más világ: arisztokratikus épületeiben festők, grafikusok élnek, munkáik a turistáknak szánt ajándéktárgyak között található. Udaipur számunkra a nyugodtságot hozta: különös hangulata volt az egyik épület tetőterén tartott jógaórának, de a délutáni gyorstalpaló tabla (jellegzetes indiai dob) órának is.

Egyik napnyugtakor pedig a vízpart szélén zenélő férfinak köszönhetően szitározhattam is volna, ha nekem is szót fogad a hangszer… Udaipurban győződtem meg arról is, milyen jó, hogy nem vagyok sztár: történt ugyanis, hogy a palota meglátogatása után leültünk a parkjában megpihenni, de alig helyeztük kényelembe magunkat, máris odajött három fiatal indiai házaspár, hogy nem fényképezhetnének-e le minket úgy, hogy ők is rajta lesznek a fotón. Ha nekik ez volt az óhajuk, szívesen tettünk eleget a felkérésnek.

Aztán jött még egy lánycsoport, hogy ők is megörökítenének minket, és még egy és még egy.... És egyszercsak azt éreztem, szédülök a „sztárságtól”, szóltam is a barátnőmnek, hogy mihamarabb távozzunk a parkból. Itt még egy muzulmán ünnep és egy több száz kézművest, előadót összetoborzott fesztivál hangulata maradt meg mélyen az emlékezetünkben.