Hat évtized után, félúton – interjú Balázs Fecóval

– Jelen pillanatban hol tart a hatvanéves, Liszt Ferenc-díjas Balázs Fecó oly kereknek tűnő pályafutása? Egyáltalán még mi fér bele?

– A hatvanegyedik évemnél. De komolyra fordítva a szót, nagyon remélem, hogy valahol még csak félúton vagyok, hisz még nagyon sok mindent szeretnék elérni. Mindannak ellenére, hogy nem is olyan régen volt a Budapest Arénában a hatvanadik születésnapom alkalmával szervezett nagy sikerű koncertem.

– Az ön mércéjével mérve elegendő egy emberöltő egy ilyen pályafutáshoz?

– Van, aki számára igen, van, akinek nem. Bízom benne, hogy nekem sikerül mindent, amit elterveztem, megálmodtam bepréselnem pályafutásom hátralévő szakaszába. Nem panaszkodhatom a sorsra, hisz dalaimmal nem egy vagy két, hanem több generációt is megszólítottam és megmozgattam.

– Szavaiból azt veszem ki, hogy rendelkezik még annyi tartalékkal, hogy egy további nemzedéket is megnyerjen a dalaival.

– Ez az, amit előre nem lehet kiszámítani, ebben mindig az utókoré a döntő szó. Nem akarok a gazdasági válságra utalni, elég, ha egyáltalán a mai világ pergő iramát említem meg, hisz azt nem tudjuk, mit hoz a holnap, nemhogy a holnapután!

– Térjünk vissza a mához: az egyik televíziós tehetségkutató versenyben László Attilának megadatott, hogy önnel lépjen színpadra, duettet énekeljenek. A szívéhez nőtt ez a tehetséges kézdivásárhelyi gyermek?

– Ez pályafutásom egyik legérdekesebb stációjának számít. Ha hiszik, ha nem, én magamat láttam ebben a székelyföldi fickóban. Pontosabban azt az énemet, amikor 1975-ben a László Attilával eljátszott Hazafelé című dalt írtam Földes László Hobóval közösen, aki a Rusz László álnevet használta. Amikor először megláttam Attilát, rögtön az az érzés ragadott meg, hogy né, sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Neoton tagjaként debütáltam, ugyanígy néztem ki, mint ő: sok-sok haj, lapos has… Rögtön felelevenedtek azok a csodálatos élmények. A Csillag születik stábja akkor keresett meg az ajánlattal, amikor már megadatott, hogy közelebbről is megismerjem László Attilát. Mondanom sem kell, hogy habozás nélkül igent mondtam, és azóta sem bánom. Nagyszerű és feledhetetlen produkció született ebből.

Attilában egy nagyon tehetséges embert ismertem meg, akinek pályáját azóta is figyelemmel követem. Nagyon drukkolok neki, hisz nincs könnyű dolga: nagyon sokan vannak a pályán, és nem elég, hogy jó hangod legyen és szépen énekelj. A jó menedzseléstől kezdve az égi szerencséig mindenre szükséged van, ha talpon akarsz maradni. De mindezt ő tudja, mert feladtam a leckét.

– Azt is el tudná fogadni, esetleg még örülne is annak, ha László Attila felnőttként is olyanná válna, mint Balázs Fecó?

– Ezen még nem morfondíroztam, szerintem ő sem. Ő egy egészen más korosztályt, más nemzedéket, más zenei irányzatot, egyszóval más kort képvisel, és ebből kifolyólag azt az utat, amit én bejártam, ő nem is járhatja be. Számomra még életérzés volt a zenélés, ma már ez kőkemény üzlet.