Évekig tartó mézeshetek a nagyvilágban

A fiataloknak négy évig tartott a nászútjuk, és az Egyenlítő teljes hosszával megegyező 40 075,02 kilométert tettek meg fekvőkerékpárral. Negyvenhat országot jártak be, mindössze tizenegy defekttel és számtalan élménnyel szembesülve. Országok, emberek, élmények – erről szólt a vetített képes előadás, amelyen a világutazók elmondták, egy-egy országról is akár egész estét betöltő előadást lehetne tartani.

Számszerűen a „mézeshetekről”

Harkány Árpád már gyerekkorában úgy érezte, a kerékpározás jelenti számára a szabadságot, és felesége is hasonlóan érez – bár neki nem volt része előedzésben, kedve annál több volt a kalandhoz. A több mint negyvenezer kilométer csak a kerékpárral megtett út volt, emellett repültek, hajóztak és gyalogoltak is. Így jött ki a nászút pontos időtartama: 1550 nap, azaz négy év, két hónap, három hét és öt nap.

„Volt annyi pénzünk, hogy autót vehettünk volna, de inkább elindultunk erre az útra. Eleinte kétévesre terveztük, így lassan fogytán lett a pénzünk. Újságcikkek publikálásával, adományképeslapokkal, de akár kétkezi munkával, új-zélandi szőlőszedéssel tettünk szert újabb összegekre” – mondta el a fiatalember.

Pontosan nyilvántartottak minden kiadást, így tudják, hogy legtöbbet élelemre költöttek: havonta 37 800 forintot, vagyis több mint 500 lejt. De pénzbe került az internetezés is, hogy naprakészen olvashassák az itthoniak a naplójukat, követhessék, éppen merre járnak. „Ha az ember nagy útra akar indulni, nem kell feltétlenül megütni a lottófőnyereményt. Kis furfanggal és spórolással el lehet indulni. Ez bárki számára elérhető lehet, csak úgy kell tervezni, hogy az út évekig tart, és ha szerényen, meggondoltan költekezünk, annál több csodát láthatunk a világban” – mondták az utazók.

Legnehezebb az indulás

„Az elindulás a legnehezebb. Hátrahagyjuk a megszokást, a biztonságot, a komfortot, és kilépünk az ismeretlenbe: nem tudjuk, mit eszünk, hol alszunk, kivel találkozunk. Amikor elhagytuk az otthonunkat, egy kis bizonytalanságot éreztünk, de aztán egyik lépés után jön a következő, és amiről úgy tűnik, hogy képtelenség megszervezni, az megoldódik magától” – mesélték a fiatalok.

Elbúcsúztak Budapesten a családtól, barátoktól, majd a Kárpát-medencétől, Türkmenisztánban 5000 kilométernél, Bangladesben 10 ezer kilométernél jártak. 15 ezer kilométer – ez állt a felmutatott táblán Kambodzsa és Vietnam határában, Ausztráliában voltak félúton, 25 ezernél találkoztak Új-Zélandon a székelyudvarhelyi, szintén fekvőbiciklin a világot járó Szabó Zoltán Kobrával. 30 ezer kilométert számláltak a Yucatán-félszigeten, 35 ezret Dél-Amerikában és a 40 075 kilométert a Bakonyban, Dunántúlon ünnepelhették.

Csodák a nagyvilágban

Zárug Zita és férje elmondta, a természeti értékek, építészeti csodák mellett a személyes találkozások jelentették számukra a legnagyobb élményt. Az emberek hite is lenyűgözte őket, például Laoszban, ahol egy lezárt utcában a rengeteg ember fölé hálószerűen madzagokat kötöttek, mindenki a maga cérnáját bogozta rá a hálóra. A háló vége az imát vezető főpapig ért, így mindenki mindenkivel kapcsolatba került.

Azt is elmesélték, Vietnamban az emberek az elhunyt ősöknek küldenek földi javakat. Lehet vásárolni e célra bankjegyeket, de akár papírból készült mobiltelefont vagy rúzst is, és ezt egy Buddha-szobor talapzatánál elégetni. Így száll fel az ősökhöz füst képében adományunk. Egyéb furcsaságokat is soroltak: kóstoltak Kolumbiában olyan forró kakaóitalt, amelybe sajtkockát dobtak, s így megolvadva képezett egy fura állagú masszát, amelyet útszéli csemegeként árultak.

Örményországban ették a leglaposabb kenyeret, Laoszban kígyó volt az alkoholban erőadóként, Vietnamban rengeteg kutyát láttak, amint éppen a vágóhídra szállították őket, Kambodzsában csótánnyal kínálták a helyiek a fiatalokat, az élő légylárvát meg is kóstolták Észak-Amerikában. Peruban, Ecuadorban a csirke nehezen élne meg, így tengerimalacok futkároznak az udvaron, abból készít ebédet a háziasszony.

Aranyozott autók, nyolcszemélyes biciklik

„Míg az emberek néhol képesek a legdíszesebb, akár arannyal futtatott autókra is áldozni, mint például Pakisztánban, máshol egy kerékpárral »hegyeket mozgatnak meg«. A bringa után kötött utánfutó alkalmas teherszállításra, de akár emberek fuvarozására is” – mesélték az utazók.

Kifejtették, fizikai erővel akár egy nyolcszemélyes „fogatot” is elhúzhat egy kerékpáros. „Meg lehet látni ebben a nyomort is, azt, hogy milyen szegények, hogy csak ennyire telik. De az is benne van, hogy megoldják a feladatokat együtt. Nem azt nézik, hogy mijük nincs, hanem hogy mi az, amiből meg lehet oldani a gondokat a hétköznapokban. Ilyen hozzállással még mosolyogni is tud az ember” – mesélték az utazók.

Arra is kitértek, hogy az iráni terroristák harmatos lelkűek is tudnak lenni – autóikat gyakran díszítik szívecskékkel, turbékoló galambokkal. De az irániak vendégszeretetét külön kiemelték, bár sok náció fiainak barátságát, nagylelkűségét tapasztalhatták meg az út során. Az előadók többször is hangsúlyozták, akkor látja meg az ember, mi történik egy-egy országban, ha elmegy oda, és elidőzik az emberek között.

„Félni nem kell, de észnél kell lenni, hiszen furfangosak mindenütt akadnak, de az emberek általában jók, segítőkészek. Óvatosnak kell lenni, nem elvakultan, rózsaszín ködben, hanem megelőlegezve a jó szándékot, és akkor nagy baj nem történhet. Mert a világban sok jó dolog történik, és érdemes annak részese lenni” – összegzett a házaspár.