Az eltűnt Aral-tóról készült fotókból nyílik ma kiállítás Csíkszeredában

„Úgy gondoltam, nem lehet komoly újságírói projektet futtatni anélkül, hogy saját, komolyan dokumentált anyagaink lennének. Azért is választottuk az Aral-tó eltűnését témaként, mivel Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár a világ eddigi legnagyobb környezeti katasztrófájának nevezte a témát” – fejtette ki a Krónika kérdésére Csibi Magor. Mint részletezte, amikor kitalálták a projektet, nem is sejtették, hogyan jutnak oda, egyikük sem beszélt oroszul, s tulajdonképpen fogalmuk sem volt, mire vállalkoznak. „Katasztrófát látni mentünk oda, de ennél sokkal többet kaptunk. Az utazás nagyon nehéz volt minden lehetséges szempontból, nekem személyesen szinte szó szerint is beletörött a fogam, mivel csodával határos módon mentettek ki az Aral-tó helyén álló sivatagból. Nem volt sem élvezetes, sem pedig vidám kirándulás, viszont riportért mentünk, és életleckét kaptunk” – emlékszik vissza Csibi.

Szerinte ugyanakkor minden, ami Kazahsztánban történik ma, mintha egy kicsinyített és érthetőbb változata lenne a világnak. „Habár az ország egy része ezer sebből vérzik, és a túlélésért küszködik, másutt az olajból származó gazdasági prosperitás miatt tudomást sem vesz erről. Nagyon jól látszott, hogy a legtöbb kazah nem éli meg az Aral-tó tragédiáját, inkább arra koncentrálnak, hogy a gyors pénzszerzési lehetőségeket kihasználják. Nem egyszerű feldolgozni a látványt és az érzést, hogy a sós homokon sétálva tulajdonképpen egy egykori tenger talapzatán vagy. Nem egyszerű megérteni, hogy hogyan tudnak az ottaniak olyan gyorsan felejteni, és ennyire nemtörődömök lenni. Egy picit azt mutatja, hogy ugyanakkora esélye van az erdőknek, a természetnek, mint az Aral-tónak” – ecsetelte a tapasztaltakat a környezetvédelmi aktivista. Kérdésünkre, hogy kijelentésével a verespataki bányaprojektre utal-e áttételesen – mint ismeretes, Csibi EP-képviselőként harcolt a ciántechnológia betiltása ellen –, leszögezte, tulajdonképpen két külön dologról van szó, közös viszont a döntéshozók rövidlátása és a két projekt korlátlan pénzéhsége. „Ez történik, amikor az emberek helyett a pénz voksol. Azért is fontos ezeket az eseményeket a hazai közönséghez minél közelebb hozni, hogy mindenki láthassa, hogy milyen könnyen megtörténhetnek ezek a katasztrófák. A világot nem lehet és nem szabad ekkora ütemben kitermelni” – jegyezte meg.

Csibi egyébként felhívja a figyelmet, hogy aki meglátogatja a Csíkszeredában ma nyíló kiállítást, az ne várjon a tipikus katasztrófaképekre. „Nem arra koncentráltunk, hogy megmutassuk, hogy milyen depresszív lehet egy ekkora katasztrófa látványa, hanem inkább az ott élő emberek hétköznapjait próbáltuk szemléltetni. Annak ellenére, hogy minden tönkrement, ők mennek tovább. Elégedettek az életükkel, nincsenek nagy ambícióik, és nem igazán érdekli őket, hogy a víz jön-e vagy megy. A tárlat tulajdonképpen azt szemlélteti, hogy nincs az a nagy esemény, ami képes minket kimozdítani a saját életünkből, önközpontúságunkból. Minden megy tovább változatlanul” – összegzett a politikus-újságíró. Kérdésünkre, hogy mi a következő nagy projekt, konkrét választ egyelőre nem tudott adni, mindössze annyit mondott, hogy a perui olajszennyezés és fakitermelés, az afganisztáni iszonyatos erdőirtások és a nigériai kőolaj története egyaránt felcsigázta érdeklődésüket.

A tó kiszáradásának lehetséges okai

Az Aral-tó Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén, a Kaszpi-tengertől keletre, a Turáni-alföldön elhelyezkedő lefolyástalan sóstó. 1960-ban még a Föld negyedik legnagyobb tava, ma már három kisebb tóra osztódott, először egy északi és déli részre, majd a déli rész 2003-ban még tovább hasadt két kisebb tóra. A tavat tápláló folyók, az Amu-darja és a Szir-darja vizének öntözésre való felhasználása, valamint mikroklimatikus változások következtében az 1960-as évektől a tó vízszintje jelentősen csökkent. Napjainkra egyik folyó sem éri el a három részre szakadt, folyamatosan pusztuló Aral-tavat. Az ökológiai katasztrófa sújtotta egykori tó egyes értelmezések szerint a globális klímaváltozás hatásainak és következményeinek elrettentő példája. Az Aral-tó területe 1853 és 1987 között, azaz 134 év alatt mindössze 7 százalékkal csökkent. Ezen időszak alatt mindvégig – tehát még 1987-ben is – a Föld negyedik legnagyobb tava volt. Majd szűk 20 év alatt majdnem teljesen eltűnt. Az 1990-es években a tó két részre, majd 2005-re három részre szakadt (egy Északi- és egy Déli-nyugati- és Déli-keleti-Aral-tóra). 2010-re pedig a tó keleti része nagyrészt teljesen kiszáradt. Egyes vélekedések szerint az Aral-tó vízcsökkenéséért javarészt az emberi tevékenység felelős. Bár a tavat tápláló folyók befogása a környező rizs- és gyapotföldek öntözésére valóban nagymértékben hozzájárult a tó gyors kiszáradásához, de alapvetően a makroklimatikus változások okolhatók az Aral-tó kiszáradásáért. A globális felmelegedés következményeire figyelmeztető környezetvédők az Aral-tó példájában az emberi tevékenység nyomában megváltozott természeti környezet riasztó példáját látják, s az emberiség jövője szempontjából aggasztó jelként értékelik az Aral-tó kiszáradását, amely ráadásul nem is egyedülálló napjainkban (hasonló folyamatok zajlanak a Holt-tengerrel és a Csád-tóval is). Ugyanakkor a geológusok arra hívják fel a figyelmet, hogy ehhez hasonló ökológiai katasztrófák a múltban is előfordultak, amelyek nyomán tavak, beltengerek tűntek el a föld színéről, s nem hagyhatók figyelmen kívül a Turáni-alföld sajátos geológiai viszonyai sem.