A fugyivásárhelyi születésű Kondor László hadifotós volt a vietnami háborúban

Az 1955-től 1975-ig tartó vietnami háború volt a második világháború utáni időszak legnagyobb fegyveres konfliktusa, melyben több mint egy tucat ország vett részt, s az áldozatok száma a legszerényebb becslések szerint is 1,9 millió. Ennek a gigászi küzdelemnek, mely mélyen megosztotta a nyugati világ közvéleményét, egyik krónikása egy partiumi gyökerekkel rendelkező fotóművész, a Fugyivásárhelyen született Kondor László (portrénkon). Az anyai ágon nagykárolyi, apain pedig királydaróci felmenőkkel rendelkező vietnámi veterán jelenleg a Balaton-felvidéki Kapolcson él feleségével, Lindával, egy több mint százéves felújított parasztházban. Az energikus, életörömöt sugárzó férfi, akiről senki sem mondaná meg, hogy idén töltötte a hetvenet, a tágas nappaliban, borozgatás közben kezdett bele élettörténetébe.

Lehullott a csillag

Bár szülei szatmári származásúak, ő a Nagyvárad melletti községben látta meg a napvilágot 1941. március 13-án. Ennek pontos okát nem tudja, csak gyanítja, hogy szülei Váradon élő rokonaikat látogatták meg. Mivel a háború alatt a családfő a MÁV alkalmazottja volt, több településen éltek rövid ideig, végül pedig Kaposváron telepedtek le. Itt érte a Kondor családot az ‘56-os forradalom, melynek kitörésekor a kisebbik fiú, Laci a 15. évében járt. Az események szele meglegyintette a kaposvári tanuló ifjúságot is, Laci két osztálytársával együtt lefűrészelte a gimnázium tetején éktelenkedő hatalmas vörös csillagot. „Óriási tömeg figyelte, mit csinálunk, amint leesett a csillag, az emberek elkezdték énekelni a Himnuszt” – idézi fel. Mivel két évvel idősebb bátyja szintén exponálta magát a forradalomban, a budapesti harcoknak volt aktív résztvevője, s meg is sebesült, a szovjet invázió megindulása után kupaktanácsra ült össze a család. Éppúgy, mint a ‘48-as forradalom után, most is lesz megtorlás, ráadásul az oroszok rosszabbak, mint az osztrákok, vélekedett a családfő, eképp sommázva a teendőket: „El kell mennetek, Magyarországon nincs jövőtök.”

A telefonnál Kennedy

Tartva magát az atyai tanácshoz, a két Kondor fiú 1956 novemberében átlépte a magyar–osztrák határt. A menekülttáborból az innsbrucki magyar és német tannyelvű gimnáziumba kerültek. Érettségi után László a tiroli főváros egyetemén egy éven át hallgatott modern európai történelmet, mielőtt 1961-ben áttelepült az Egyesült Államokba. „Kicsinek éreztem Európát” – emlékezik vissza döntésének okára. Amerikában folytatni akarta tanulmányait, ezért jelentkezett a Harvardra, a Yale-re, a Stanfordra és a Princetonra, ingyenes oktatást és ösztöndíjat igényelve. Annak, hogy ebbe a négy elitintézménybe pályázott, természetesen sikertelenül, prózai oka volt: addig csak ezekről az amerikai egyetemekről hallott. Végül az University of Chicago vette fel nemzetközi kapcsolatok szakra.

1964-ben diplomázott, majd ‘66-ig Hans Morgenthau professzornak, Kennedy elnök tanácsadójának a munkatársaként dolgozott. Ezen minőségében adódott először alkalma, ha még oly véletlenül is, hogy szót váltson egy történelemformáló személyiséggel. „Morgenthau irodájában két telefon volt, s az egyiket felvehettem, a másikat azonban nem. Egyszer a professzor távollétében elkezdett csörögni ez utóbbi. Nem törődtem az intelemmel, felvettem, és megkérdeztem ki az. Az elnök, volt a válasz. Minek az elnöke? – kérdeztem én. Of the United States – jött a válasz Kennedy tipikus, bostoni akcentusával” – eleveníti fel az esetet.

Egy autodidakta a fronton

Fotózni az egyetemi évek alatt kezdett, ismereteit autodidakta módon szerezte. „Egy nagy fotós sem járt soha fotósiskolába. Ott a tehetséget nem fejlesztik, hanem tönkreteszik” – vallja. Szabadúszóként több lapban közölt, többek között a Martin Luther King meggyilkolását követő zavargásokról készített fotókat. 1969-ben jelentkezett a hadseregbe, s az alapkiképzés után rövidesen Vietnamban találta magát. Azzal, hogy nem babra megy a játék, akkor szembesült, amikor egy állományának szinte egyharmadát elvesztett századhoz akarták vezényelni. Ezt úgy úszta meg, hogy Richard Daily chicagói polgármester fotósának mondta magát, s az ügyes hazugság hatására a hadosztály sajtórészlegére helyezték át fényképésznek. Ezen minőségében kilenc hónapon át járta a vietnami harctereket, mielőtt átkerült volna az amerikai hadsereg vezérkari főnökének különleges fotó irodájába, ahol 13 hónapig dolgozott. Képeiből kirajzolódnak a háború mindennapjai, tanúja és megörökítője volt összecsapásoknak, annak, hogyan mentették ki a sebesülteket a harci övezetből, a feltételezett vietkongszimpatizánsok elleni megtorlásoknak éppúgy, mint a táborbeli békés pillanatoknak.

„A háború igazi brutalitását az arcokon lehet tetten érni” – mondja, hozzátéve, hogy bár addigra már nyolc évet töltött az Egyesült Államokban, valójában a vietnami harctéren, a bajtársaival átélt élményeken keresztül ismerte meg Amerikát. „A katonák nem a zászlóért harcolnak, hanem egymásért. A harctéren csak egy hülye kiabálja, hogy „Éljen Amerika!”. Ott minden nagyon egyszerű: az életed a társaidtól függ” – összegzi élményeit. Kondor Lászlónak nagyon sok képe jelent meg a sajtó vietnami tudósításaiban. A legtöbb elismerést a Mentőhelikoptert váró Arkansas felderítőcsapat sebesült vietnami katonával című felvétele kapta. „Az első kilenc hónapban készített fotók alkotják az életművem csúcsát” – mondja meggyőződéssel. Munkái megtalálhatók a Magyar Fotográfiai Múzeum, a Vietnami Veteránok Művészeti Múzeuma, a Chicagói Történelmi Társaság és a Pentagon gyűjteményében.

A sors furcsa fordulataként leszerelése után valóban Richard Daily fotósa lett, s hat éven át fotózta a Chicagóba látogató hírességeket, politikusokat, filmsztárokat, sportolókat, zenészeket. Ez idő alatt került az objektívje elé többek között Hirohito japán császár, Golda Meir izraeli miniszterelnök, Husszein jordániai király, Károly walesi herceg, Muhamed Ali, John Wayne, Solti György és Rudolf Nurejev. A polgármester halála után saját stúdiót nyitott, reklámfotósként nagy cégeknek dolgozva beutazta a világot. A fotóművészettel sem hagyott fel, ezen években kedvenc témái Chicago, a chicagói emberek és az aktok voltak. A rendszerváltást követően kezdtek el a hazatelepülésen gondolkodni. Bár jómaga szívesebben ment volna Mexikóba, amerikai felesége óhajának engedve 1996-ban mégis Budára költöztek, néhány év múlva pedig a hangulatos Veszprém megyei faluba, Kapolcsra.

Azóta nem is járt Amerikában. „11 éve voltam utoljára a tengerentúlon, nem hiányzik. Budapestre sem járok sűrűn, mert büdös” – meséli kedélyes hangnemben, hozzátéve, hogy feleségével sokat dolgoznak a ház körüli tekintélyes kiterjedésű kertben, Linda már olyan jól elboldogul a konyhakertben, mint egy tőrőlmetszett kapolcsi parasztasszony. Legutóbbi egyéni kiállítása 2001-ben volt Dunaújvárosban, a vietnámi veteránok chicagói múzeuma pedig évről évre vándortárlatot szervez munkáiból, az életmű azonban valószínűleg nem fog újabb felvételekkel gazdagodni.

„Már nem érdekel a fotózás. Az 1977–96 között űzött reklámfotózás anyagilag jó volt, de szakmailag kapálás, megundorodtam tőle” – magyarázza döntése okát. Erdélyben, ahol utoljára tíz éve járt, elmondása szívesen kiállítaná a munkáit, ha erre felkérést kapna.