Világ világa

Szöget ütött fejemben a gondolat. A reality show-k romániai kudarcát nem tartom ugyan bánatra méltónak, hiszen akárki könnyen beláthatja, hogy ez a műsor semmi másra nem volt jó, mint az ízléstelenség további terjedésére és a tehetségtelen, viszont tolakodó nímandok képernyőre kerülésére, de ha innen, barátom mondatából elemzem a jelenséget, akkor már örülnöm sem kell annyira.

„Oameni suntem...’’
És mi tagadás, van a gondolatban igazság. „A kelet-európai társadalmakban a magánszférának nincsenek jól elkülönített színhelyei. (...) Az emberek azt gondolják, hogy bajaikat, sérelmeiket meg kell osztaniuk másokkal. Időbeosztásuk zaklatott, formális és informális kapcsolataik nagymértékben öszszefonódnak. Ahogy megyünk kelet felé, úgy itatják át az érzelmek a legegyszerűbb formális viszonyokat is” – írja Zsolt Péter médiaszociológus a Big Brother-jelenséget elemző soraiban, és látnivaló, hogy arról beszél, amit Szilágyi N. Sándor „relációorientáltságnak” nevezett a bukarestiekről szólva. Ez a tulajdonság sokszor a humánum jellemzője, de belőle következik az a sok „tertip” is (a vállonveregetés, a borravaló, a huncut, olajos, megjátszottan ártatlan tekintet), amely miatt sokszor képtelenek vagyunk elhinni, hogy Európa közel van. Zsolt Péter a közszférának a magánszférától való elkülönítésével magyarázza a Big Brother nyugati sikerét: ahol az előbbi radikálisan más, mint az utóbbi, ott érthetően szívesen pillantanak be a nyilvánossá tett magánéletbe.
Ahol viszont a kettő annyira egy, mint kies hazánkban; ahol komolynak feltételezett hivatali irodákban úgy beszélnek, mint a szomszédok között szokás; ahol a hivatalnok esetleges idegességét éppúgy a kliensre zúdítja, mint szerencsés jókedvét – nos, ott a Való Világ igazán fölösleges szórakozás.
Emlékszem Corneliu Vadim Tudor egyik nyilatkozatára azokból a megboldogult időkből, amikor Adrian Nãstase volt a miniszterelnök, s a PRM a legnagyobb ellenzéki párt; a magyarok kedvence, aki nemrég életre-halálra összeveszett a kormányfővel, azt mondta, ő ugyan nem haragszik, az emberek összevesznek, kibékülnek, hát mi a szégyellnivaló ebben? Még a fordulat is a szememben van (a Mediafaxon olvastam a hírt): „Oamenii se mai ceartã, se mai impacã.” Mintha egy piaci cseverészést hallanánk...
Nemrég Traian Bãsescu is bebizonyította, mennyire hű fia országának. A Steaua–Middlesborough meccs után beült Gigi Becalival a Golden Blitzbe, s ott ünnepelte a derék focistákat. Aztán kocsiba vágta magát, és hazarobogott. Hogy előtte ivott is? Igazán kicsinyességre vall mindenre figyelni, mindenbe belekötni...
Ahol ilyesmik történnek, méghozzá fontos személyiségekkel ország-világ szeme láttára (hiszen a sajtó alig várja, hogy híreket közöljön, s ha egyesek nem tudnak elszakadni a képernyőtől, akkor a képernyő nem is akar tőlük), ott a közélet a magánélet paródiája vagy még inkább felnövesztett mása.
„Laci bácsi elájult volna” – mondta keserű nevetéssel valaki az eset után. „Nem szólva Erzsike néniről...” Erzsike néninek és Laci bácsinak (azaz Erzsébet királynőnek és Sólyom Lászlónak) hálistennek nincs hagyománya, eszköztára, gátlástalansága ilyesmiket tenni. Traian al nostru bezzeg...
Angliában és (ó, boldog Isten!) még Magyarországon is a köztér nem attól köz-, hogy senki nem törődik vele, mindenki ott gyalázza meg, ahol tudja és kedve tartja, hanem attól, hogy mindenki (változó mértékben ugyan, de) a magáénak érzi, s azt teszi rajta-benne, aminek következményeit nyugodt lélekkel vállalhatja.
Náluk nyugodtan hódíthat a Big Brother – nálunk a valóság halvány utánzata csupán.

A közvécé esztétikája
Összefügg ez persze azzal is, amit Gabriel Liiceanu fejteget Meditaþie despre gunoaie (Elmélkedés a szemétről) című eszszéjében. „...ha a társadalom elfogadja, hogy a szemetet az utcára öntsék, ha nem törődik saját ürülékének termelődésével és eltüntetésével, akkor abban az idegbetegségben szenved, amit a franciák gatisme-nak neveznek; az ettől szenvedő beteg nem képes ellenőrizni záróizmainak működését, tehát képtelen visszatartani a vizeletét és az ürülékét. A szemetet az utcára öntő és ahhoz családias kedvességgel viszonyuló Bukarest jelen pillanatban végbélzárási elégtelenségben szenved; más szavakkal: Románia fővárosának egy része maga alá csinál, szünet nélkül maga alá csinál, s ebben a kollektív idegbajban elvesztette az ürüléktől való undorát és utálkozását.”
Ha Bukarestet Romániával, az anyagi hulladékot és a testi mellékterméket pedig a szellemivel helyettesítjük be, azt mondhatjuk, az ország fáradhatatlanul a szellem és a jóízlés közterére üríti mindazokat, akiknek a nevét tudjuk, de nem a nevük számít, hanem a minősíthetetlenségük, s akiknek ez a tulajdonsága annyira kikristályosodott és jelképessé vált, hogy immár az államfőben testesül meg. Traian Bãsescut nem véletlenül szeretik oly sokan...
Caragiale, kell-e mondanom, ezt is tudta. Mindaz, amit Az elveszett levélben, a Zűrzavaros éjszakában, a Farsangban és a többi darabban leírt, az éppen ez: az általános és szimbólummá magasodott szahar. Nem véletlen, hogy Tompa Gábor előadása egy közvécében játszódik – Caragiale világát nem is lehetne hívebben ábrázolni, mint eme csodálatos intézmény emblematikussá avatásával.
S ha már az is nyilvános, amit ott szoktunk művelni, hová bújhatnának még a kamerák...? Demény Péter