HIRDETÉS

Szlovénia, a jó példa, ahol nem félnek a kisebbségi jogok alkalmazásától

2017. október 22., 13:24 utolsó módosítás: 2017. október 22., 13:25

A vidék mai urai, a szlovénok nem tagadják az amúgy tagadhatatlan – esetleg elferdíthető – múltat. A Piran/Pirano és környéke kulturális, vallási és történelmi nevezetességeit bemutató szórólap ugyanis külön részt szentel az első világháború előtti örökségnek Az osztrák–magyar tengerpart mentén címmel.

Fotó: Ábrám Zoltán

A közel ezernyolcszáz kilométer hosszú horvát tengerpart mellett elenyésző hosszúságúnak tűnhet Szlovénia mindössze 47 kilométeres tengerparti szakasza. Az autóval szűk, avagy bő óra alatt bejárható szlovén tengerpart gyöngyszeme, legszebb települése Piran, azaz Pirano.

Ezen a vidéken ugyanis a települések nevét két nyelven tüntetik fel, szlovénul és olaszul. Az olaszos hangulatú mediterrán városka, Piran/Pirano történelme rendkívül gazdag:

HIRDETÉS

illír törzsek letelepedése, már Krisztus előtt két évszázaddal a Római Birodalom része, annak megszüntét követően avar és szláv törzsek inváziója, bizánci és római fennhatóság, fél évezreden át velencei köztársasági lét, a XVIII. század végén az Osztrák–Magyar Monarchia általi annektálás, átmenetileg napóleoni zsákmány, utána bő évszázadnyi békeidő, két világháború viszontagságai, jugoszláv szocializmus, mindössze tíznapos háborúval elnyert önállóság, alig negyedszázada létező Szlovén Köztársaság.

Erre a viharos történelemre utal, hogy a település kilátópontjaiból nemcsak a szlovén tengerpart legnagyobb városa, Koper/Capodistria körvonalai vehetőek ki, hanem két szomszédos ország szárazföldje látszik akár egyszerre is.

Felülemelkedve a „balkáni” átlagon

A velencei építészet jegyeit ma is viseli a jellegzetes házsorokban és szűk sikátorokban bővelkedő, szegélyezett várfallal övezett város. Védőszentje, Szent György templomának a tornya a Szent Márk teret idézi fel.

Amúgy a horvát tengerpartra látogatóknak, az Isztriai-félszigettől Dalmácián át a világörökség részét képező Dubrovnikig, egykori Raguzáig utazóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy a vidék építészeti és művelődési fennköltsége a környék politikai és egyúttal kulturális hatalmát hatszáz éven át megtestesítő Velencei Köztársaság alapműve. Utólagos kiegészítésekkel gazdagítva azt az Isten alkotta főművet, amit sok száz kilométeren át csodálatos horvát tengerpartnak és néhány tíz kilométeres szakaszon szlovén Riviérának emlegetnek manapság.

Ennek a tengerparti szakasznak az isztriai területe a Habsburg Birodalom, fél évszázadon át az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. Beleértve az elmúlt évszázadban több gazdát cserélt Triesztet (Triesto, Trst), a monarchia legnagyobb kikötőjét vagy éppen Fiumét, Abbáziát és Pirant is.

Piran/Pirano környéke a XIX. században a sókereskedelem és a fürdőkultúra jeles központja volt, erről tanúskodnak a szomszédos Portoroz/Portorose településen a tengerpart menti sóházak, valamint az osztrák tisztek egykori nyaralói.

Nem véletlen tehát, hogy a gazdasági fellendülést hozó monarchia kitűnő közlekedési hálózatot épített ki ezen a tájon: 1909-től trolibusz kötötte össze a két települést, amely egyes leírások szerint a Monarchia, más leírások szerint a Balkán első trolivonala volt (én nem nevezném Balkánnak ezt a vidéket, amely civilizációjában régen is, most is messze felülemelkedett a „balkáni” átlagon), majd pár évvel később, 1912-ben villamosra cserélték fel.

Ekképpen a kis tengerparti beszögellésen elhelyezkedő, sok száz éves épületei miatt ma is csodálatra méltó Piran/Pirano és a pár mérfölddel távolabbi Portoroz/Portorose közvetlen összeköttetésben állt a nyaralni vágyó osztrák katonatisztek, dzsentri magyarok és a monarchia számos nemzetisége közül kikerülő jómódúak számára. Akik akkoriban viszonylag könnyen eljuthattak vonattal a Trieszt–Porec vasútvonalon elhelyezkedő „Rózsakikötő”-be.

Nem tagadják a letagadhatatlant

A vidék mai urai, a szlovénok nem tagadják az amúgy tagadhatatlan – esetleg elferdíthető – múltat.

A Piran/Pirano és környéke kulturális, vallási és történelmi nevezetességeit bemutató szórólap ugyanis külön részt szentel az első világháború előtti örökségnek Az osztrák–magyar tengerpart mentén címmel.

Itt mutatja be az egykori Szent Bernát-kolostort, amelyet megszünte után védő erődítményként használt az osztrák katonaság, továbbá ismerteti a helyenként két és fél méteres fallal rendelkező robusztus és impozáns sóraktárakat, amelyek a közeli Secovlje Nemzeti Park valamikori sóbányászatát szolgálták ki. De megtudhatjuk azt is, hogy a mai Villa Maria helyén állt Wilhelm von Reinlander osztrák–magyar generális nyaralója.

Továbbá megismerhetjük a kulturális örökség részét képező, a másfél évtizeden át tatarozott Palace Hotel, azaz Palota szálló rövid történetét, amelyet 1910. augusztus 20-án avattak fel (bizonyára egyáltalán nem véletlenül éppen Szent István napon – tenném hozzá). Százhetvenöt szobával, gyönyörű bankett-teremmel, olvasószobákkal, tágas terasszal, belső gyógykezelőkkel, no meg gyönyörű parkkal és fenséges tengeri kilátással rendelkezett. Az osztrák–magyar tengerpart legelőkelőbb szállói közé tartozott, legfeljebb Abbázia múlta felül.

A nemzetiségi létre utaló beszédes tényállást rögzítik a népesedési adatok.

Több mint egy évszázados osztrák–magyar fennhatóságot követően, az 1900-as népszámlálás adatai szerint Pirannak 6791 olasz, 9 szlovén és egy horvát lakosa volt. Az utolsó osztrák–magyar cenzus 1910-ben növekvő lakossággal számolt, a 7379 lakos 96 százaléka volt olasz és csupán 0,1 százaléka szlovén.

Amúgy akkoriban a városka környékét is abszolút többségben, 85,1 százalékban olasz anyanyelvűek lakták. A két világháború között a széthulló monarchia fő kikötővárosával, Trieszttel és az egész Isztriai-félszigettel együtt a győztes Olaszország kebelébe tartozott Pirano. De a viszonylag rövid olasz létet követően, egy emberöltő alatt a háborús torzsalkodások miatt jelentősen megcsappant a lakosság, 1945-ben összesen 5035 városlakóból 91,3 százalék olasz és 8,5 százalék szlovén.

A csökkenési folyamat csak folytatódott jugoszláv időben, és 1956-ban már csak 3574 lakost tartottak nyilván, ám a nemzetiségi arányok radikálisan és látványosan megváltoztak. Csupán egyetlen évtized alatt és békeidőben abszolút kisebbségből abszolút többségbe kerültek a szlovén lakosok (67,6 százalék), miközben Olaszországba való elvándorlásuknak köszönhetően 15,5 százalékra esett vissza az olasz nemzetiségű őshonos lakosok aránya.

Helyüket az Isztriai-félszigetről, vagy akár az ország belsejéből érkezettek foglalták el. Mégis figyelemre méltó, hogy a városkában a közigazgatás két nyelven, szlovénul és olaszul zajlik.

A sors iróniája, hogy Piran 2010-ben megválasztott polgármestere nemcsak az első szlovéniai, de az első kelet-európai fekete városvezető. A ghánai Peter Bossman orvostanhallgatóként érkezett Jugoszláviába, ahol horvát évfolyamtársával házasodott össze.

Évtizedek múltán bizalmat szavaztak neki az abszolút többségű szlovén lakosok, akiknek a közös jugoszláv öntudat évtizedeit követően, negyedszázada függetlenedő ifjú államuk többségi polgáraiként immár nem tét a kisebbségek elnyomása. Igazán nagyvonalúak lehetnek irányukban, megadhatják a jogaikat, kitehetik a kétnyelvű táblákat. Ráadásul a jólét is megteszi a hatását.

Alkotmányban garantált kisebbségi jogok

Manapság Piran/Pirano, a közigazgatásilag hozzá tartozó Portoroz/Portorose és Fiesa/Fieso lakói felváltva beszélik a szlovén és az olasz nyelvet. Nemzeti hovatartozásuk miatt nincs különösebb nézeteltérés közöttük.

Az olasz kisebbség tagjai minden szükséges kisebbségi jogot élveznek, iskolákat és intézményeket működtethetnek, szükségleteiknek eleget tehetnek, és bármikor útlevél-ellenőrzés nélkül egy órán belül az „anyaországban” lehetnek.

Miközben az életszínvonal a határ mindkét oldalán kielégítően magas, a világ sokat haladt előre. A villamosvonalat felváltotta a rendszeres autóbuszjárat, és a vonattal való döcögés helyett autópályán lehet ide eljutni – a végső rövid szakaszt kivéve – akár Ljubljanából, akár Bécsből, akár Budapestről. A magyar fővárosból a közel hatszáz kilométeres útszakasz menetideje hat, hat és fél óra. És jószerivel jönnek a magyar turisták, szép számban németek és osztrákok is. No, nem azért, hogy viszontlássák egykori tengerpartjukat, hanem egyszerű gyakorlati megfontolásból: közel van, kellemes és kényelmes.

A tehetősebbek Nizzáig is elmehetnek, de ma már az sem mellékes, hogy errefelé jobb a közbiztonság. Aztán sokan nyaralnak Magyarországról Isztria horvátországi tengerpartján is, vagy a kissé távolabbi Dalmáciában. Amiként a román turista ellátogat a legközelebbi román tengerpartra, vagy azon túl az egykori Kvadrilatert, avagy a még távolabbi bolgár tengerpartot választja. Különböző megfontolási okokból. Ízlések és pofonok.

„Piran városka évszázadok óta ismert halászatáról, sókitermeléséről, kultúrájáról és vendégszeretetéről” – kivételesen magyar nyelven is csalogatja potenciális vendégeit az ifjúsági szálló hatnyelvű szórólapja.

Amúgy a turisztikai ismertetők, feliratok többnyire ötnyelvűek: szlovén, olasz, angol, német és francia – esetleg orosz vagy más – nyelven közvetítik a legszükségesebb információkat. Helyszűke miatt a megvásárolt termékek is legfeljebb öt nyelven tüntetik fel a vásárló tájékoztatására szolgáló adatokat.

Fotó: The Guardian

A szlovén és az olasz mondhatni kötelező, emellett a horvát–bosnyák, a szerb–montenegrói, a cirill írású makedón és az albán nyelv „versengenek”. A magunkfajta turista csak annyit vesz észre, hogy a szláv nyelvek közel azonos szöveget közvetítenek. No meg azt, hogy a KS vagy a KS/AL rövidítések rendhagyó módon a sokak által el nem ismert Koszovó függetlenségére és albán többségére utalnak.

Az alig több mint kétmillió lakosú Szlovén Köztársaság jó példát nyújt a kisebbségi jogok alkalmazásáról, messze a legjobbat a 2004 óta az Európai Unióhoz csatlakozott országok között.

Lakosságának 88 százaléka szlovén, mintegy tíz százaléka szerb, horvát, bosnyák, míg az őshonos magyar és olasz kisebbség csupán 0,5-0,5 százalékot tesz ki. Ennek ellenére a magyar és olasz határ melletti területeken a magyar és az olasz nyelv is hivatalos, miközben Szlovénia alkotmánya garantálja e két kisebbségnek a megfelelő részvételt a nemzetgyűlésben. Egy kicsi és fiatal, viszonylag kis létszámú kisebbséggel rendelkező ország könnyen megteheti ezt a gesztust. Pedig alig élnek többen szlovének Szlovéniában, mint magyarok Romániában.

Végső következtetésül szolgál a tényállás: a száz évvel ezelőtti osztrák–magyar tengerpartszakasz ma már szlovén–olasszá változott. Trieszt olasszá, Piran szlovénné. Egy közismert társasjáték jut erről eszembe. Címe: Ki nevet a végén?

dr. Ábrám Zoltán

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS