Manderlay: tanmese a szabadságról

Ez nem jelenti, hogy a Manderlay nem érvényes önmagában, sőt. De Lars von Triert ismerve, biztosan tartogat még néhány adut, amivel további többletjelentéseket tud kicsikarni az amúgy nagyon feszes trilógiából, amelynek a Manderlay a második része.
A film továbbment pár dolgot az első részből, a Dogville-ből: szereplőket, narratív szálat, formanyelvet és technikát egyaránt. Sajnos, Nicole Kidmant nem sikerült ugyanúgy átmenteni, ezért a főszereplő Grace-t játszó színésznő ezúttal a még nem túl ismert, de szintén végtelenül bájos és „kromatikájában” is passzoló (vöröses haj) Bryce Dallas Howard lett. Ráadásul James Caan helyett most az apa szerepét Willem Dafoe játssza, az első részt ismerő nézőt még inkább összezavarandó. Ez azonban csak az első néhány percben tűnik fel, utána teljesen feledésbe merül Kidman, és a történet lesz a fontos.
A történet, amely nemcsak a Dogville folytatása, hanem jellegzetes Lars von Trier-i dráma, ahol az emberi értékek játszszák az igazi főszerepet: tragikus bukásukkor ezért tudunk úgy igazából, zsigerből felszisszenni. Továbbra is Amerikában vagyunk, 1933-ban, egy pamutültetvényen, ahol Grace és apja, gengsztereikkel megtámogatva, átsuhannak autójukkal. Már épp indulnának, amikor jajveszékelésre lesznek figyelmesek. Megállnak, és kiderül, hogy ezen a külvilágtól elzárt telepen még él és virágzik az a valami, ami már hetven éve eltöröltetett: a rabszolgaság. Grace úgy dönt, hogy a főnöknő ténsasszony halála után erőszakkal megdönti a rabszolgatartó rendet: néhány gengszterrel ottmarad a legközelebbi szüretig felszabadítani a fekete rabszolgákat, beléjük táplálni a szabadság édes nedűje utáni szomjúhozást, és elültetni a demokrácia magvait.
Lehetetlen nem kiérezni a politikai allegóriát már a film első perceitől kezdve: Grace (Amerika), egyfajta rendőr szerepét veszi fel, aki szent feladatának tekinti a mások szabadsága és a demokrácia feletti őrködést. Belecsöppen egy másik kultúrába (Vietnam, Irak, Afganisztán, most talán Irán), amihez igazából semmi köze, és nem is érti, de hűséges gengszterei által támogatva (hadsereg) ideig-óráig eléri a célját, bíró, tanító és büntetés-végrehajtó szerepekben egyaránt pózolva. Aztán egyre jobban megismeri a kis közösséget, és mikor bekövetkezik az első igazi tragédia, amikor igazán szükségük lenne rá, akkor már menekül. Von Trier Amerika-gyűlöletét ismerve bámulatos a forgatókönyv fegyelmezettsége, feszessége és hitelessége.
Mi van, ha kiderül, hogy a felszabadítottak egyáltalán nem is akarják, hogy felszabadítsák őket? Mi van, ha kiderül, hogy az „oszd meg és uralkodj” elvet ijesztően ügyesen felhasználó titokzatos szabályzatot, amely kordában tartja a fekete rabszolgákat, nem is fehér ember írta, hanem Wilhelm (Danny Glover), az idős néger, aki addig mintegy bölcs apaszerepet játszott a közösségben? Mi van, ha a szabadság olyan dolog, amire sem ők, sem Amerika nincs felkészülve? Ezeket a nagyon súlyos kérdéseket teszi fel a film, két óra alatt egyet fordul a saját tengelye körül, aztán visszatér ugyanoda, ahonnan elindult: egy „nigger” megostorozásához.
S a leheletfinom „igen” választ is megadja a nagyon súlyos kérdésekre, a slusszpoént a feliratokra tartogatva (amit – ilyenkor látszik, hogy milyen szomorú a vetítők és a közönség türelmetlensége – nálunk jobbára le se vetítenek, vagy ha igen, már felgyúlt fényekkel és kifelé özönlő közönséggel): David Bowie Young Americans című számára peregnek nagyon súlyos állóképek Amerika történelméből. A bemutatott fiktív polémia kérdéseire tehát levetíti a létező történelmi válaszokat.
Von Trier már a Táncos a sötétben-nél eléggé messze került a jó öreg ’95-ös Dogma- fogadalomtól, a Dogville és a Manderlay világában még tovább megy: ebből a szempontból teljesen steril formát hoz létre. Éppen annyit ment át a Dogma-szellemiségből, amennyi neki kell arra, hogy elérje a célját. A remegő, élességből kieső, zoomoló kamera, az éles és nem illeszkedő vágások, a puritán világítás: mind-mind arra szolgálnak, hogy a nézőt elidegenítsék a hagyományos filmnyelvtől, de ezzel borzasztóan kíváncsivá is tegyék. S így az első negyedóra után teljesen beszippanthassa a cselekmény.
Ugyanezt szolgálja a zseniálisan rendhagyó, minimalista díszletezés. A Dogville-ből ismert elemekből épít itt is: egy hatalmas, színpadszerű helyszínen teremti meg az egyetlen játékteret, a díszletelemek csak részben bukkannak fel, van, ahol a padlón virító felirat, van, ahol a vágott hang teremti meg őket. Még egy játékra is futja von Triernek: a Dogville-ben fekete alapon mozogtak fehér bábuk, itt fehér alapon mozognak fekete (színes bőrű) bábuk.
A néző azonosulni tud a rendezővel: falak nem léteznek, és a narrátor (John Hurt) hangját hallva – plusz a filmforgatás folyamatába való beemeléssel (a kész műben bennehagyott élességállítás, zoom, stb.) – mindentudó, mindenható, omniprezens entitás lesz, ráadásul az egésznek van egy színházias (nem színpadias!), kamaradarab-hangulata is.
Így lesz von Triernél szerves, élő lánc az, amely sok más rendezőnél halott technika, meg nem valósult terv vagy összefüggéstelen dramaturgia marad. A puritán technika és a forgatás hasznára van a dramaturgiának, a dramaturgia és a díszlet gerjeszti a narratívát, a narratíva és a színészi játék kiad egy megtámadhatatlan morális állásfoglalást (mert von Triernél erre – is – fut ki az egész), amely – legalábbis a film bűvöletében – megtámadhatatlan. A bűvölet, amely jóval többet tart annál a pár percnél, amíg kibotorkálunk a mozi elé; ahogy maga a rendező mondta pár évvel korábban: az ő filmjei kavicsok a cipőben, amelyek nem hagynak nyugodtan járkálni.
A nyílt politizálás, a tanítómesézés rendszerint nem tesz jót a művész hitelességének. Von Trier viszont annyira erős világot épített fel, hogy talán még ezt is kibírja.

Manderlay, színes, dán–svéd–holland–
francia–német–brit dráma, 139 perc. Rendezte és írta: Lars von Trier. Operatőr: Anthony Dod Mantle. Zene: Joachim Holbek. Vágó: Bodil Kjaerhauge, Molly Marlene Stensgard. Szereplők: Bryce Dallas Howard, Isaach de Bankolé, Danny Glover, Willem Dafoe, Lauren Bacall, Jeremy Davies, Chloe Sevigny. Narrátor: John Hurt. Jakab-Benke Nándor