Ewald-Heinrich von Kleist-Schmenzin elképzelése volt, hogy egy ilyen összejövetelen, ahol a világ minden részéről felelős beosztású politikusok találkoznak, megbeszéljék, elemezzék a világ égető problémáit, és megelőzzék a nemzetközi konfliktusok kialakulását, melyek fegyveres összecsapásokhoz, esetleg háborúkhoz vezethetnek. Kleist-Schmenzin hosszú éveken át a müncheni konferencia lelke és egyik szervezője volt, de ahogy utolsó nyilatkozataiból kitűnt, egyáltalán nem volt meggyőződve, hogy azok, akik a világot ma irányítják, a világra leselkedő veszély lényegét megértették volna.

Elképzelhető a világbéke?

Európa népei az utóbbi hetven évben nem háborúztak. Ez egy fantasztikus rekord, ilyen még nem volt történelmünk folyamán (kivétel a balkáni polgárháborúk). Hálásak is vagyunk, és szeretnénk így folytatni. A világ többi részén azonban az utóbbi évtizedekben állandó háborúzás folyt. Ez jellemző volt Ázsiára, Afrikára, sőt még Dél-Amerikára is. A legrosszabb helyzet Afrikában van, ahol 1990 óta legalább 20 különböző háború indult, legnagyobb százalékban az országokon belüli polgárháborúk. A nemzetközi szervezetek semmit nem tudnak – vagy nem akarnak – tenni, a ruandai és szomáliai népirtás például a nemzetközi „békefenntartó\" erők jelenlétében zajlott. A példák tucatjait lehetne sorolni annak bizonyítására, hogy a 21. század elején sincs béke, és az utóbbi két év tapasztalatai azt igazolják, hogy Európa nyugalmát is megzavarták, a sokat dicsért és mások által irigyelt európai béke veszélyben van. Éppen ezért konferenciákra nincs szükség, mert eddig semmi, de semmi nem történt ezen tanácskozások eredményeképpen. A hivatalos jelentések is igazolják, hogy a nemzetközi biztonsági szervezetek 20. századi tevékenysége nagyon kevés siker mellett inkább patthelyzetet eredményezett, vagy újabb konfliktusokhoz vezetett. Létezik egyáltalán megoldás, elképzelhető a közeljövőben egy világbéke?

Elsősorban paradigmaváltásra van szükség. Nem szeretem az idegen szavakat, de a paradigma fogalom már becsempészte magát a politikai és társadalmi szaknyelvbe. Magyarul talán a szemléletváltásnak felel meg, még szélesebben a korszellem, a jelenlegi világfelfogás megváltoztatásának. A vélemények erre vonatkozólag nagyon eltérőek. A pesszimista felfogás szerint az emberben lévő eredeti rossz mindig hajlamos a másikat letiporni, legyőzni, tehát a háborúkat nem lehet kikerülni. Az optimista, főleg a vallásos vélemény szerint az ember igenis élhet békésen, ha természeti környezetét tiszteletben tartja, megbecsüli, és felismeri az élet igazi értékét, ami teljesen kizárja még a gondolatát is az ember elpusztításának. A szemléletváltás nem felülről, hanem alulról, az egyéntől, a kisebb csoportoktól, aztán a civil szervezkedéstől kell elinduljon. Nincs háború, ha ezt az emberek legnagyobb része nem akarja!

A szupertechnológiával előállított tömegpusztító fegyverek elterjedésével, a különböző nukleáris programok ellenőrizhetetlenségével óriási veszély fenyegeti a világot, mert ha nem is minden terrorista öngyilkosjelölt, bőven akadhatnak, akik saját magukkal az egész világot is felrobbantanák. Ezt főleg azokkal kell megértetni, akik érdekeltek a fegyvergyártásban, a nukleáris fegyverek kifejlesztésében, mert ebből óriási hasznot húznak. De ha valahol a „balhé\" elindul, ha valakit, illetve valakiket nagyon megbántanak, és végső elkeseredésében vagy dühében ledob az ellenségére egy nukleáris töltetű bombát, akkor a lavinát nem lehet leállítani, a világ elpusztulhat. Világos tehát, hogy az őrültekre vigyázni kell (lásd terroristák), mint ahogy azokra az államokra is, amelyek teljesen egyedi utat járnak, és azt hiszik, náluk van a világ közepe, mint például Észak-Korea. A háborúból hasznot húzóktól pedig el kell venni a lehetőséget, hogy a világot állandó félelemben tartsák.

Hatalmasok a gyengék ellen

A növekvő egyenlőtlenségek világszerte nagyobbak lesznek. Sok a nagyon gazdag és rengeteg a nagyon szegény ember, és vannak olyan területek, régiók, ahol a szó legszorosabb értelmében nyomorognak az emberek. Itt jegyezném meg, hogy a ma uralkodó elit szerencséje – egyelőre –, hogy a nyomorgók éppen nehéz helyzetüknél fogva nem fenyegethetik háborúval a hihetetlen jólétben élő felső milliókat. És itt jön a képbe a terrorizmus. Noam Chomsky amerikai nyelvész meghatározásában a terrorizmus az, amikor valaki vagy valakik a civil lakossággal szemben erőszakos eszközökhöz folyamodnak politikai, vallási vagy más célok elérése végett. De Chomsky azt is megjegyzi, hogy nem vethetünk véget a terrorizmusnak, amit a gyengék a hatalmasok ellen alkalmaznak, ha nem nézünk szembe a „kimondatlan\", de sokkal szélsőségesebb terrorizmussal, amit a hatalmasok a gyengékkel szemben folytatnak. Ha az ember Chomskyt olvassa, és mellette még egy-két „jelentést\" az amerikai külpolitikáról és geopolitikai elképzeléseiről, akkor nem csodálkozhatunk, hogy a világon nincs tartós béke.

A Délről és Keletről ránk törő terrorizmus tehát szoros összefüggésben áll az ottani nagy elmaradottsággal, a munkalehetőségek hiányával, a vízhiánnyal, a természeti katasztrófák gyakoriságával, és még lehetne sorolni az okokat. Az emberek lázadnak, mert tudják, hogy a világ másik részén mások jólétben élnek, és igazságtalannak tartják, hogy nekik még a legminimálisabb sem juthat. Lázadnak, tiltakoznak, de tehetetlenek. Ám vannak, akik a tehetetlenséget legyőzve a terrorizmus fegyveréhez nyúlnak, és pusztítják azokat, akik jobban élnek, de a másikra nem gondolnak. Mióta világ a világ, a szegény gyűlölte a gazdagot.

A terrorizmus viszont nem oldja meg a kérdéseket, és egyik oldalnak sem jó. A másik megoldás, ha otthagyjuk a szülőföldet, a hazát, és oda megyünk, ahol az életkörülmények jobbak. Ez látszólag tényleg enyhítené a problémákat, és bizonyos értelemben (főleg a globalizációs és multikulturális elképzeléseknek megfelelően) még a Nyugatnak is hasznára lehetne. Nálunk volna elég munka, de nem szaporodunk, nincs utánpótlás, elöregszik a társadalom, még egy-két évtized, és már nem tudjuk az öregeinket eltartani. A déliek demográfiai mutatói éppen az ellenkezőt mutatják: sok a gyerek, Afrika tele életerős fiatallal, akik dolgoznának, de nincs hol, marad a vegetálás, a koplalás, de a gyerekek nagy része nem is éri meg a felnőttkort, elpusztulnak idő előtt. A látszólagos megoldás tehát ha összekeverjük az ellentétes kultúrájú, más vallású, idegen mentalitású embertömegeket kimondottan a profit, az állandó gazdasági növekedés biztosításának érdekében. Ez persze egy gyökeresen téves és buta szemlélet, ott, a helyszínen kell segíteni és lehetőségeket biztosítani egy normális élet folytatásához.

A migráció veszélyei

A terrorizmus mellett az erőltetett migráció, a Délről elindított óriási menekülthullám a nyugati civilizációt fenyegető másik óriási veszély. A terror ellen valamilyen formában lehet védekezni, a sok millió menekültet viszont szinte lehetetlen megállítani. A legutóbbi statisztikák szerint világszerte kb. 60 millió ember kényszerül ma menekülni. Talán azt is illő megjegyezni, hogy ez a hatalmas tömeg nem elsősorban Európát fenyegeti, nekünk csak egy kis része jut az egészből, a legnagyobb terheket Törökország és a Közel-Kelet országai kénytelenek vállalni. De nekünk már az is sok, ami eddig volt, és a jövőben még kevesebbet akarunk. „Ha két, egymás mellett élő nagy civilizáció egyike demográfiai fölénybe kerül a másikkal szemben, és összekeverednek, hosszú távon az élet minden területére kiterjeszti ezt a fölényét, és végső eredményképp a gyengébbet asszimilálja, elnyeli.\" Ilyen egyszerű ez. Tehát ha meg akarunk maradni kereszténynek, európainak, a nyugati civilizációt és kultúrát követőknek, akkor nincs mit kezdeni a bevándorló tömegekkel, nem szabad összekeveredjünk. De hol a megoldás? Van megoldás, és ezt már sokan megfogalmazták, de lépések még nemigen történnek.

Békét kell teremteni, meg kell szüntetni az állandó háborús feszültséget, nem fegyverekre, hanem az elmaradott területek megsegítésére kell pénzt költeni, az állandó növekedés helyett igyekezni kell a meglévőt megtartani, minőségét fejleszteni, és a földi javakat igazságosan elosztani. Ez is egyszerű, ha meghallgatjuk és alkalmazzuk. A jelenlegi európai politika válságban van, az EU vezetői egyszerűen nem tudják, mihez kezdjenek. Az új amerikai elnök személye teljesen felkavarta a kedélyeket, a neoliberális oldal prüszköl, a konzervatív jobboldal reménykedik. Az egész sok hűhó semmiért, mert nem tudni, hogy az amerikai politika melyik irányba lendül a közeljövőben. Donald Trumpot bántják, mert kezet fog az oroszokkal, és bírálja a NATO-t. Nem szimpatizál – jogosan – a menekülttömegekkel, szóval sok mindent másképpen képzel el, mint az eddigi „stratégák\". Kérdés, hogy mekkora mozgásteret hagynak neki, vagy ténylegesen és véglegesen elbuktatják.

Az 1949-ben alakult Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) célja a szovjet veszély elhárítása volt. A később, 1955-ben alapított Varsói Szerződés a kelet-európai kommunista országok és a Szovjetunió katonai, politikai szervezeteként működött. A Szovjetunió felbomlása után, 1991-ben a szervezet feloszlott. Komoly politikai és katonai szakértők véleménye akkoriban az volt, hogy a NATO létjogosultsága megszűnt. Még ma is vannak, akik így vélekednek. Ám a NATO megmaradt, a legfontosabb indok pedig az volt, hogy a hidegháború befejezésével nem szűntek meg a veszélyek, csak átrendeződtek. Felerősödtek az etnikai feszültségek, a gazdasági problémák kiszélesedtek, és helyi háborúk robbantak ki a világ különböző részein. Egy másik, talán logikus indok volt, hogy a NATO-nak – mivel a szovjet hatalom már nem létezik – elsősorban a béke megteremtésére, fenntartására, humanitárius akciókra kell összpontosítania az erejét.

Az én szememben – és ezzel nem vagyok egyedül – a NATO olyan érdekkörök támogatását élvezi, amelyeknek ez a szervezet állandóan csak hasznot hozott. Nem nehéz kitalálni, hogy a fegyveriparról van szó. (Eisenhower elnök óta a fegyvergyártás egy különálló iparág.) Kár is beszélni arról, hogy a NATO a kritikus szovjet elnyomás éveiben magára hagyta a kelet-német, a magyar és cseh ellenállási mozgalmakat, forradalmakat, de kalamajkát okozott a balkáni háborúk idején a szerbek bombázásával, és ún. békefenntartóként sem tudott sikeresen tevékenykedni. De ne mélyedjünk el a bírálatokban, hiszen sokan dicsőítik a szervezetet, és benne látják a Nyugat védelmi oszlopát. Jó volna, ha ez így lehetne, de nem így van.

Véget vetni a szuperhatalmi ambícióknak

Elég régen látni, hogy a nyugati kultúrkör politikai, és már lassan a gazdasági befolyása is hanyatlik. A világ lassan sokpólusú lesz, Ázsia – Kínával az élen – növeli gazdasági, politikai és katonai erejét. Európát jelenleg a muzulmán államok felől érkező migránsok veszélyeztetik. Az Egyesült Államoknak el kell döntenie, mennyire tartozik a nyugati, keresztény kultúrkörhöz, mennyire tud továbbra is kötelezettséget vállalni ennek a civilizációnak, így Európának a biztonsága érdekében, vagy folytatni akarja eddigi geopolitikai stratégiáját, mellyel saját szuperhatalmi pozícióját erősítené, és mindenáron igyekszik az orosz érdekszférába is behatolni. Ennek a kérdésnek az eldöntése a jelenlegi amerikai adminisztráció kezében van. Ha nem sikerül az európai vezetőknek a migráció kérdésében, a nemzetállamok szuverenitásában és az oroszokkal való normális kapcsolatok rendezésében a közeljövőben közös álláspontra helyezkedni+k, akkor a washingtoni vezetéssel sem tudunk közös nevezőre jutni. A nyugati civilizáció jövője csak a keresztény Amerika, Európa és Oroszország együttműködésével képzelhető el, közös erőfeszítéssel. A világ békéjét csak akkor tudjuk garantálni, ha a szuperhatalmi ambícióknak véget vetünk, és leállítjuk a napjainkban mind erősödő fegyverkezési versenyt. Ha ez mind nem sikerül, a világ a pusztulás útján marad.

A szerző Németországban élő publicista