Az együttjátszás és az olvasás öröme

– Életrajzi adatait átfutva azonnal felmerül a kérdés, hogy mi lehetett ennek a többrendbeli kerülőnek az oka? Ennyire későn érő volna Kocsis Gyula, vagy a folytonos útkeresés a lételeme?

– Inkább talán az utóbbi, de mégsem egészen. A gépészmérnöki onnan eredt, hogy mechanika osztályban végeztem, és bár tizenegyedikben már gondoltam a színire, de nem voltam hozzá sem elég bátor, sem elég érett. A gépészmérnöki harmadévén viszont már tudtam, hogy nem fogok mérnökként dolgozni. 1994-ben felvételiztem a Kortárs színjátszó csoportba, és valójában ezzel indultam el az igazi pályám felé.

– A mérnöki végzettségének otthon látja hasznát, megjavít bármit a ház körül?

– Nem, nem vagyok ezermesterkedő. De ha már „haszonról” beszélünk, akkor az egyetemi pedagógiamodulnak láttam hasznát, illetve a mérnökinél elengedhetetlen logikus gondolkodásnak a nyelvtan tanításában.

Kocsis Gyula

1972. augusztus 14-én született a Nagyszalontához közeli Erdőgyarakon, 1990-ben érettségizett a nagyváradi Ady Endre Gimnáziumban, elvégezte a váradi egyetem gépészmérnök szakát, majd helyettes magyartanárként dolgozott Érköbölkúton. 1994-től amatőr színjátszó a Kortárs és a Fintorgó csapatban, 1999 és 2003 között Marosvásárhelyen elvégzi a színművészetit B. Fülöp Erzsébet és Farkas Ibolya osztályában. 2003 óta a nagyváradi Szigligeti Társulat tagja.

– Hogy jött képbe a magyartanítás?

– Szüleim is tanárok voltak, Érkö­bölkúton nőttem fel, így lettem ott helyettes tanár. Egyébként mindig vonzott a gyerekekkel való foglalkozás és az irodalom, a tanítás mellett ezért is készítettünk kisebb műsorokat, anyák napi versösszeállítást vagy kabaréjeleneteket. Legbelül pedig már készülődtem a színire. Nem mondanám, hogy elképzeltem magam a színpadon különböző szerepekben, vagyis nem voltak a szó hagyományos értelmében szerepálmaim.

De a felvételire elkészített válogatás azért mégis arról árulkodik, hogy mit játszanék szívesen: az anyagban előkelő hely illette meg III. Richárd monológját, a főiskola idején pedig nagyon közel kerültem a Csehov-figurákhoz. Ha egyszer eljátszhatnám a Ványa bácsit, hálás volnék a sorsomnak. Negyedik éven az egyik vizsgaelőadásunk a Sirály volt, Trepljovot játszottam, itthon pedig az Oberon Csőszínházban ugyancsak a Sirályt csináltuk meg egyetlen előadás erejéig Tusványoson, ott Szorint játszottam. Egyébként az Oberon Csőszínháznak alapító tagja vagyok, improvizációs gyakorlatokon foglalkozom a szereplőkkel, és előadásokban is játszom.

– Lépjünk még egyet vissza, 2003-ba, amikor végzett színészként hazajött Nagyváradra. Eleve úgy indult a színészmesterség elsajátítására, hogy azt majd itthon fogja kamatoztatni?

– Végső soron igen. Amikor végeztem, hívtak Székely­ud­var­helyre, Szatmárnémetibe és Váradra – a szüleim és a barátok miatt jöttem vissza. Első szerepem Shakespeare Vízkeresztjében volt a Sebastian, majd Sartre Zárt tárgyalás című darabjában játszottam.

– Bocsánat, hogy félbeszakítom, de számomra máig maradandó élmény maradt ez a „szerep”, az a bizonyos polcon üldögélő szobor, amiről csak az előadás végén derül ki, hogy nem egyszerű díszletelem, hisz leugrik a polcról és kimegy. De folytassuk a szerepekkel.

– Következett a Karnyónéból Sa­mu, az I. Erzsébetből Sir Robert Cecil, mindkettőt nagyon szerettem csakúgy, mint a Léonce és Lénából a popobirodalom egyik tagját. Egymástól nagyon különböző figurák, de mindegyik említett előadást nagyon jó munkafolyamat előzte meg, és én hamar rá is jöttem, hogy számomra talán épp ez a legfontosabb, az együttjátszás öröme.

Ezért nem éreztem mellékszereplőnek az Oi­di­poszban alakított Kórust, a mostani évad első darabjában, a Liliomban játszott rendőröket vagy a szilveszterkor sorra kerülő Szabin nők elrablásának Kobak iskolaszolgáját. Engem ez inspirál, a partner, a partnerek reakciója, az oda-vissza hatás, a partnerrel-partnerekkel való egymásból építkezés. Ezért olyan nagyon kedves az elmúlt évad Weöres Sándor-összeállítása, a Hazatérés is: nagyon nagy kedvvel és szeretettel játszottuk mindannyian.

– A köbölkúti magyartanítás kapcsán említette, hogy vonzotta az irodalom – emlékszik talán az első nagy könyvélményére?

– Hogyne: hatodikban a Légy jó mindhalálig. De talán leginkább a versekhez kötődöm, a sok családi hasonlóság miatt elsősorban József Attilához, de nagyon szeretem Kosztolányit, a maiak közül Kovács András Ferenc verseit, Háy János verseit és drámáit. Ennek ellenére talán épp az előbb elmondott együttjátszás öröme miatt nem igazán foglalkoztat az egyéni műsor gondolata. A főiskolán megcsináltam ugyan Kafka Átváltozás című elbeszélését, majd itthon, a Bunyitai-könyvtár felkérésére két előadás erejéig egy Horváth Imre-összeállítást, de ismétlem, számomra igazán az együttjátszás, a folyamatos kölcsönhatás a fontos.

– Az irodalom szeretete vezette arra, hogy feleségével együtt könyvüzletet működtessen, amikor manapság mindenki arról panaszkodik, hogy az emberek már nem olvasnak, a nyomtatott könyv egyszerűen kiment a divatból?

– Az egyetem elvégzése után a feleségem ebben a könyvüzletben helyezkedett el, nagyon megszerette, és 2011-ben átvette a bolt irányítását. Az, hogy a könyv kiment volna a divatból, nem igaz, illetve sokkal árnyaltabban kell fogalmaznunk. A gazdasági válság óta valóban egyre nehezebb fenntartani egy kis könyvüzletet, a gyerekkönyvek iránt viszont továbbra is nagy a kereslet. Törzsközönségünk ugyan nagyrészt középkorú, 40-60 éves, de a fiatalok, sőt a diákság között is sok a visszajáró. Jönnek, tallóznak, böngésznek, nézelődnek, kérdezgetnek az újdonságok felől, illetve le is ülnek az olvasáshoz kialakított kis sarokba, és nem ritka, hogy belefeledkeznek a kiválasztott könyvbe.

A kislányunk születése óta én megyek új könyvekért Budapestre, lehet konkrét címeket rendelni nálunk, azokat természetesen hozom, de én magam is nagyon nagy kedvvel böngészgetek a nagykerben, végig arra gondolva, hogy a törzsvásárlóink vajon minek örülnének, illetve mit vásárolnék én meg szívesen. Külön öröm, ha egy-egy régóta keresett könyvet be tudok szerezni. Karácsony és húsvét táján, valamint a tanévzáráskor sokan érzik úgy, hogy a könyv a legszebb ajándék. Számomra a kis könyvesboltunk kellemes hobbi, és nagyon jó lehetőség a legkülönfélébb emberekkel teremtett és fenntartott kapcsolatra.

– Színész és könyvkereskedő – mindkettő inkább hivatás, mintsem foglalkozás. Két ilyen szép szakma mellett elégedett embernek tartja magát?

– Színészileg talán még nem teljesen, remélem ugyanis, hogy várnak rám sokkal nagyobb kihívások a pályán. Nem tagadom, hogy elsősorban a már említett Csehov-szerepekre gondolok.

– És arra nem gondolt, hogy esetleg máshová szerződne? Akár egy-egy szerepre például? Ezt mostanában divatosnak látom.

– Családostól, kisgyerekkel nehezebben mozdul már az ember, de sosem lehet tudni. Nem is annyira más városra gondolok, de van olyan színház, ahonnan ha megkeresnének, mindenképpen elgondolkodnék a lehetőségen, egy-egy szerepre pedig természetesen boldogan mennék. Addig is örömmel teszek eleget minden feladatnak, mivel hiszem, hogy eljön mindennek az ideje.