A fényképen az elnök az első sorban áll középen, ahogyan illik. A szüleim jobbról láthatóak, több fiatal írországi vállalkozó társaságában. Azt hiszem, a fotó egy évvel azelőtt készült, hogy Kennedyt meggyilkolták. Kezet ráztak, udvariasan csevegtek. Gyanítom, hogy apám nem tulajdonított nagy jelentőséget a találkozásnak. „Ha olyan nagyszerűek voltak a Kennedyk, miért kellett elhagyniuk Írországot? Lám, én nem hagytam el. Én itthon maradtam.” Azzal a fajta makacssággal mondta ezt, mint aki büszke, hogy nem vándorolt ki. Az a fajta volt, akit akkoriban „self-made man”-nek, önerejéből fölemelkedett embernek neveztek.

A szüleim abban az időben fiatal házasok voltak. Én magam főként két dolgot tudok amerikai utazásukkal kapcsolatban: mindkettő ugyanazon történet körül kering, amelynek, mint az éremnek, két különböző oldala van.

Apám kézen fogta újdonsült feleségét, Rachelt, az anyámat, és elmentek a Broadwayre. Úgy érezték, övék a világ, New York pedig remegő, felkavaró szerelmi történetük szerves részét képezi. Bár szinte gyermekek voltak még, már volt gyermekük, féltek, boldogok voltak, és teljesen zavarba ejtették egymást. Nagyon sok mindenben hasonlítok hozzájuk. Eléggé jól neveltek ahhoz, hogy tudjam, a világ nem az enyém és nem az övék, és hogy rájöhessek: nincs más dolgom, mint elfogadni, hogy a dolgok azon a világon történnek, amit magunkénak tekintünk. Azt hiszem, mindig is eszerint fogom nézni a világ dolgait. És örvendek, hogy eléggé felnőttem már ahhoz, hogy átérezzem valamennyi és bármelyik újdonsült házaspár reményeit, szerelmét és tévedéseit.
Úgy esett, hogy mindez annak a New York-i reggelnek a fényében tudatosuljon bennem.
Ugyanennek a történetnek a másik oldala, hogy amikor a szüleim megpróbáltak belépni egy Macey’s üzletbe, eléjük állt egy színes bőrű férfi, és azt mondta: „használják a másik bejáratot, itt én vagyok”. Ez pedig fenyegetés volt. Apám a legnyilvánvalóbb módon reagált, kézen fogta a feleségét, és elsétáltak a másik bejárathoz. Faji vonatkozású volt az epizód, New Yorkban akkoriban meglehetősen feldúlt volt az utca embere, a város izzott, a feketék pedig dühöngtek. „Hát hogy is ne dühöngenének” – mondta apám.

Rádöbbentem, a rabszolgaság olyan ősrégi, mint a föld, és akár a föld, örökérvényűen új is. Újraépíti önmagát, ezért nem is szabad hinnünk soha abban, hogy legyőztük. A világ pedig csak akkor van rendben, ha az ember tisztességes. Gyanítom, hogy apám visszavitte anyámat New York-i szállodaszobájukba, magához ölelte és megcsókolta. Aztán felfedezték Amerikát. Az élet olyan szép tud lenni, főként, ha az ember turista, nem pedig illegális bevándorló. Donald Trump elfoglalta hivatalát. Az új elnök természetesen nem egy JFK – bocsáttassék meg nekem, ha úgy vélekedem, Trump nem jóindulatú, kevés benne a szeretet és a képzelőerő. De az tény, hogy a világ egy bizonyos szemszögből nézve körülötte forog. Azt hiszem, a legjobb védekezés, amit el tudok képzelni mindaz ellen, ami mostanában a világunkban történik, minden kudarcom ellenére, amit férjként, apaként és állampolgárként vallottam, az, ha igyekszem ma tisztességesebbnek lenni, mint amilyen tegnap voltam. Ez az én tiltakozásom mindaz ellen, ami történni látszik, egy kegyetlen ember és az Egyesült Államok jóakaratú vezetésének hiánya ellen.

Nem vagyok már annyira naiv, hogy azt gondoljam, a nem intézményesített igazság és méltányosság túl sokat ér. De ez a kiindulópontom, innen indulhatok el. Azt hiszem, apám mosolyogna, ha látna.

Martin Dolan

A szerző Kolozsváron élő írországi író
(Az írás eredeti címe: An Irish Window – Mr. President)
Fordította: Kiss Judit