Adalék egy gombirathoz

Keszeg Vilmos professzor a kulturális emlékezet eme műfajának általa gyűjtött anyagát, a hozzá fűződő társadalmi eseményt írja le az Emlékezet és devóció című konferencia nyitó előadásában. Az olykor több száz, Abrudbányán például 1800 évre visszavezetett lokális történetbe a renoválás alatt bejegyzik a közösség életének mindazon eseményeit, amelyek a gombirat szövegében utoljára rögzített múlthoz hozzáadhatók: az új építkezésben részt vevő helyiek, gazdák, polgár- és egyéb mesterek, lelkipásztorok, a hímzést, úrasztali díszt varró asszonyok, azóta született gyermekek is bekerülnek a helyi „történelembe”, a toronygombba behelyezendő iratba, amely áhítatos rítus kíséretében végül felkerül újra a templom tetejére, mintegy Istenre bízva újabb megpróbáltatások átvészelésének közös gondjait.
Ez a ki- és fölhelyezett közös memória a maga kis történeteivel eltér a hivatalos históriaírás általános gyakorlatától, például a tankönyvek „nagy történeteitől”, amelyek inkább politikatörténeti, hódításokat és győzelmeket, forradalmakat és vereségeket rögzítő nemzeti elbeszélések szoktak lenni. A gombiratbeli történetekbe nem csupán szabadságharcokban, világháborúkban elpusztult fiúk, férjek, őket sirató anyák és lányok íródnak be, akik általában megszenvedik a mindenkori politikai osztályok konfliktusgerjesztő hatalmi ambícióit és a folytonos elnyomatás válfajait, hanem olykor fellelhető bennük a béke egy-egy szakasza is, például az iskolaépítés résztvevőinek igyekezete vagy a helyi mesterek köznapi míves munkájának dicsérete.
Ha van gombirat, bizonyára vannak „gombírnokok” is, és hallom, ma már számítógépesszöveg-szerkesztménnyel is megtiszteltek egy régi tornyot, ám a magam „gombírnoki” szerepét most úgy szeretném játszani, mintha aprólékosan, egy kódexíró alázatával, kalligrafikusan rögzítenék valami olyan eseményt, aminek leírása „adalék” egy kolozsvári templomgomb rejtekében majdan elhelyezendő (iskola)történethez: olyan fragmentum, ami a jelenben zajló harcias „cselekmények” majdani rögzítése mellé elképzeli a kolozsvári egyetem életének olyan „békeeseményként” leírt szakaszát, ami egyszersmind a hétköznapi, szorgalmas, következetesen végzett tudományos és oktatói munka dicsérete is.
A kulturális esemény és dicséret nálunk mindig összefonódik: úgyszólván minden ilyen összegyűlési alkalom színterén valakinek vagy valaminek (emléknek, tárgyaknak, intézményeknek stb.) a kultusza is zajlik egyszersmind. Főszereplőként feltüntetett „témája” – akiről meg szoktunk emlékezni – rendszerint csupán sírhely, szobor, emléktábla stb. formájában „vesz részt” az eseményben. A róla szóló emlékek és dicséretek „tartálya” telítődik ilyenkor újabb meg újabb adalékokkal, hogy rendszerint tragikus sorsuk, bukásuk, nem természetes haláluk mentén jól elsajnálgathassuk és heroizáljuk önmagunkat, még mielőtt egyáltalán értelmeztük volna (olykor példaszerű, nem ritkán azonban követni nem tanácsos) életük tanulságait.
Ritkán adódik, hogy az ünneplő szereplők a hétköznapi, tisztességgel végzett munka szerény, nem látványosan működő résztvevőit, a fizikai és szellemi dolgozókat, inasokat, segédeket és céhmestereket tiszteljék meg, avassák (legalább) emberré. Pedig a polgári társadalom egészséges alakulásának feltétele minden téren nem csupán az értékteremtő múlt, hanem a jelenben kibontakozó profizmus megbecsülése is.
Az elmúlt héten (május 24–27.) a Babeº– Bolyai Tudományegyetem Nagy Aulája (Aula Magna) és a kolozsvári BTK Shakespeare Terme a magyar tudományos élet kiemelkedően fontos és tanulságos eseményének olyan színtere lett, amely nem valamiféle emléklerakat felavatásának fizikai kereteként szolgált, hanem valóságos, az egyetemi-akadémiai kommunikáció által konstituált szellemi feszültségnek és párbeszédnek a dinamikus erőterévé alakult. Külön nyomatékkal jegyzem meg, hogy az erdélyi egyetemi központ ezúttal olyan szakmai seregszemlének adott otthont, ahova a régi magyar irodalom kutatóinak „összmagyar” mezőnye gyűlt össze az egész Kárpát-medencéből, hogy kutatási eredményeit ismertetve és összevetve a reneszánsz és barokk korszak tárgyterületéről, lehetőséget adjon az előadóknak és a közönségnek a tudományos paradigmák, az alakulóban levő, versengő kánonok egyidejű megjelenítésére, valamint a vitás – továbbgondolandó – kérdések felvetésére. A tény, hogy e mindig nagyszabású rendezvény ezúttal a kolozsvári egyetemet tisztelte meg a szakmabeliek részvételével, mindvégig aktív közönségével, annak is jele, hogy a „kolozsvári iskola” Gábor Csilla professzor asszony kutatói és oktatói munkásságának köszönhetően ma az adott szakma élvonalába tartozik, s megfelelhet akár az ISI, akár az ISES nemzetközi standardjainak, ami azt jelenti, hogy a világon bárhol összemérhető tudást hordoz.
Kommentáromban kerülni szeretném a szervezőket és előadókat illető névsorolvasást, hiszen a Bölcsészkar Magyar Irodalomtudományi Tanszékének közreműködésével rendezett eseményről, gondolom, kellő mennyiségű információ kerülhetett – a sajtó révén – a köztudatba, ezért inkább a konferencia mint tudományos „kommunikációs színtér” leírása lesz az első szempontom. Annál is inkább, minthogy irodalmunknak ez a korszaka nem szakterületem. Viszont interdiszciplináris értelmezői horizontról szemlélve a rendezvény szakmailag és erkölcsileg mindannyiunkat erősít, akik a kolozsvári tudományos és egyetemi élet élő résztvevői, szellemi tőkéjének gyarapítói vagyunk. A múltbeli értékek oly módon való feltárása, hogy a múzeumi kirakatrendezésen túl a jelenben is eleven üzenetként fogyasztható szellemi táplálékká váljék, folytonosan erősítheti az erdélyi magyar értelmiség személyes és közösségi önismeretét, identitástudatát, tanulságos eszközül szolgálva mindennapi szellemi-erkölcsi dilemmáink helyes felvetésében, esetleg megoldásában.
Egyetemi és egyéb keretekben lezajlott hasonló eseményeink többsége az elmúlt évek alatt inkább a helyi értékek mezőnyének nyújtott keretet a „külhoni magyar tudományosság” kategóriában, olyan anyaországi és HTM-rendezvényeken, amelyek viszonya az összmagyar és egyetemes tudományos műhelyek konferenciáihoz, kongresszusaihoz körülbelül olyan, mint a paraolimpiákénak az olimpiákhoz. Ezzel én senkit nem kívánok sérteni: a fogyatékosság speciális emberi létformáiban megnyilatkozó élet- és lelkierő, valamint önmeghaladási képesség felemelő élményeket nyújthat minden embernek, hogy bátorságot merítsen belőlük a saját korlátaival szembeni küzdelemhez. De az a meggyőződésem – és ez a konferencia az esemény, ami szólásra indít –, hogy az erdélyi bölcsészek és egyéb szakmák egyetemi művelői többet tanulhatnának, ha nem csupán „külhoni”, szűk keretekben, hanem mindig összmagyar viszonylatban tehetnék mérlegre tudományos alapelveik, módszereik, ismereteik csereszabatosságát.
Az ilyen típusú együttlétek két szempontból is növelik nyelvi-szellemi-szakmai identitásunk méltóságát. Az egyik az a büszkén vállalható tény, hogy az erdélyi kultúra, az irodalom- és tudományművelés színvonala nem pusztán az egykori Hungaria, majd a független Erdély évszázadai alatt volt színvonalát tekintve európai szinten is versenyképes, hanem kiemelkedő eredményeit nézve, potenciálisan ma is ilyen. A másik, hogy az igen rangos konferenciának a közös egyetem adott most otthont: az Aula Magna volt a megnyitó és az első előadás-sorozat színtere, olyan terem, ami a maga akadémiai térelosztásával (és nem is tudományidegen freskóival) növelhette a bizalmat a felől, hogy ez az ünnepélyes, díszdoktori előadó a mienk (is), belakjuk a (közös) teret. A három zászlóra nézve néhány pillanatig arra gondoltam, hogy ha már nemzeti színek is vannak itt: az EU-s lobogó mellett álló román zászlók egyike helyett nyugodtan állhatna most ott a piros-fehér-zöld is, jövőre már – remélhetőleg – ott fog állni. És ez lehet nem csupán a nemzeti pluralizmus európai színtéren legitim szimbolikus kifejezése, hanem jelzése annak is, hogy az „universitas” a nemzeti korlátokon való átjárás és felülemelkedés mércéjét jelképezi. Nemkülönben fontos, hogy a megnyitót levezető Jankovics József személyében, aki a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság főtitkára, maga az intézmény mint a világ más nyelvein is publikáló „hungarológusok” szellemi testülete jelenült meg.
Azok a korabeli szövegek, amelyek itt a közös érdeklődés, ám különböző értelmezői horizontok erőterébe (is) kerültek, az előadók tudásgyakorlata révén az egész magyar kultúra adott kontextusában kirajzolták az erdélyi reneszánsz és barokk kiemelkedő alkotó személyiségeinek européer arcát, és azt a lelkiséget, spiritualitást, amelyik történelmünk legválságosabb szakaszaiban is törhetetlenül jeleníti meg a görög, a latin, a zsidó-keresztény és egyéb tradícióknak a gyökereikhez legméltóbb vonulatát, amelyek nem csupán egykor voltak hivatottak segíteni a személyes és közös lelki, családi, nemzeti krízisek átvészelésében, hanem ma is energiát sugárzó példaként lesznek képesek a jelen válságait kezelni. A „megjelenít” ige kapcsán fontos itt megjegyeznem, hogy a vizsgált önélet- és memoárírók, naplókban, levelekben megnyilatkozó személyiségek az általuk asszimilált, a múltból elsajátított kulturális örökséget, úgy is mint spirituális tradíciót, saját téridejükre, saját szerepükre szabva minden történelmi téridőben valamiképpen jelenné váltják.
A konferencián tárgyalásra került beszédművek nem csupán személyiségmodellként hatnak a mai emberre, hanem alkalmat adtak arra, hogy rálássunk az erdélyi szellemi tradíció két nagyon fontos értékvetületére. Az egyik az élettényekből, vallomásokból kirajzolódó interaktív identitású személyiségek sokasága, akik a latin, német, angol, francia, olasz, „oláh” stb. nyelvi közegben is otthonosan mozogtak, és saját provinciájuk korlátain túlnőve gyakorolták a téridőbeli korlátokat transzcendáló értelmiségi magatartást, ami annak bizonyítéka, hogy a kulturális többszólamúság az adott korban (is) természetes, a magyar identitást megtermékenyítő szellemi létállapot. A másik a devóció, meditáció, ima műfajában megmutatkozó spirituális átjárhatóság a kultúra szent és profán rétegei között, mely folytonosan rádöbbent, hogy a kettő egymástól nem is választható el, és olykor egy-egy prófétai magyar alkatban ölt testet, mely alkat felekezetektől függetlenül koronként analóg lelkiségben jelentkezik, oly módon, hogy személyes értékrendje magasabb mércét állít kora szellemi közösségeinek, mint amenynyit azok befogadni és követni tudnak.
A szakmai együttlét nem tekintélyelvű, rituális felsorakozás, hanem szabadon és profi módon elindult, alapvető szemléleti és módszertani kérdéseket felvető viták dinamikus színtere lett, amelyben megmutatkoztak a felfogásbeli különbségek, ám az is, hogy a rokon szakmák művelőinek ismeretelméleti, történelemfilozófiai és kanonikus, valamint terminológiai szempontból igen különböző diskurzusai között lehetséges az átjárás. A meditáció, lelkigyakorlat, devóció tárgyában és fogalomkörében oly természetes áhítat, valamiképpen megmutatkozott abban a szakmai alázatban is, ahogyan a legkülönbözőbb régi magyar beszédművek többségét az előadók kiemelték a („tartályba” került) jobb sorsra érdemes nyersanyag halmazállapotából.
Az egyetem, az akadémia szelleme mintegy hús-vér alakokban jelent meg itt, rádöbbentve, hogy kutatói alázat, fegyelmezett szenvedély és némi előadói karizma is kellene mindennap ahhoz, hogy az egyetem fogalma nálunk ne konceptuálisan üres térben lebegjen.
(A szerző a BBTE konzulens
egyetemi tanára) Cs. Gyimesi Éva