Pekingig mindent, ami belefér

– Úgy tűnik, jól választott sportágat, hiszen egyéniben mindent megnyert már, amit lehetett. Hogyan választotta ezt az összetett, igénybe vevő sportágat, ahol csak kevesen képesek megfelelni az elvárásoknak?
– Furcsa véletlennek köszönhetem, hogy közel kerültem az öttusához. Korponai István, későbbi vívóedzőm 1988-ban a szomszédunkba költözött, általa ismertem meg Kulcsár Antalt, a jelenlegi szövetségi kapitányt, és magát a sportágat is.
– Jól összebarátkozhattak, hiszen ebből a kapcsolatból kiváló sportkarrier kerekedett. Mikor érzett rá, hogy ezért érdemes nagyon sokat áldozni?
– Eleinte háromtusában versenyeztem. Ha jól emlékszem, 1992-ben értem el olyan eredményeket, amelyek tudatosították bennem: érdemes ennél a sportágnál maradni.
– A 2000-es székesfehérvári Európa-bajnokság után egy egész nemzet a szívébe zárta önt. Soha nem érezte tehernek az ismertséget? Hogyan lehet méltóképpen viszonozni azt a szeretetet, amely körülveszi?
– Nem érzem túlságosan ismertnek magam...
– Pedig magyar sikersportágról van szó, amelynek ön az egyik kiemelkedő alakja.
– Viszont más sportágakat jobban sztárolnak. Az öttusa azóta vált talán népszerűbbé, amióta egy napba zsúfolták a versenyszámokat. A lovaglás és a futás elég látványos ahhoz, hogy néhány ezres közönséget vonzzon a küzdőtér köré, főleg itt, Magyarországon. Nem kell félreérteni, az, hogy nem érzem ismertnek magam, nem azt jelenti, hogy nincs életbe vágó szükségem a szurkolók támogatására, sőt. Úgy gondolom, ha jól versenyzem, ők is hálásak ezért.
– A budakalászi Eb előtt is sokszor nyilatkozta: minél több lelkes drukkert szeretne látni a nézőtéren. Ennyire összefügg a teljesítmény a lelátókról áradó biztatással?
– Más erőket mozgat meg a hazai környezet, amelyeket a felkészülés nem tud előhozni. Legutóbb a fehérvári Világkupán éreztem ezt, amikor a kétezer fős szurkolótábor segítségével a negyedik helyről, nem is tudom hogyan, sikerült beérnem a második helyre.
– A 2004-es olimpiai győzelme után nem érezte, hogy pályafutása csúcsára ért?
– Bevallom, igen, és már azt terveztem, melyik közelgő világverseny után vonuljak vissza. De az élet úgy hozta, hogy kitartsak a sportolás mellett, és végül is nem bántam meg.
– Példa erre a legfrissebb, budakalászi sikere. Minden a terv szerint történt a verseny alatt, vagy egyszerűen csak a maximum elegendő volt az aranyéremhez?
– Addig minden rendben volt, amíg futásban a brit Mhairi Spence meg nem előzött. Az öttusa ugyebár öt versenyszámból áll, és az győz, aki valamennyi tusában jó teljesítményt nyújt, hiszen az összesített eredmény számít. Nekem ez sikerült, és úgy terveztem, az utolsó számot végig vezetve futom le. Ez nem jött össze, váltanom kellett. Az utolsó ezren visszaelőztem a teljes erőbedobással küzdő angol lányt. Akkor már éreztem, hogy nem veszíthetek.
– A hatodik helyről, 38 másodperces hátránnyal rajtoló fehérorosz Anasztaszija Szamuszevics mégis szinte utolérte...
– Valóban nem számítottam erre, de az utolsó métereken már biztos volt a győzelmem. Vissza is vettem, a fehérorosz lány pedig lendülettel érkezett, ezért tűnt annyira szorosnak a befutó.
– Újabb egyéni győzelem, de csapatban ezúttal nem jött össze. Beárnyékolja ez a személyes sikert?
– Kicsit szomorú vagyok emiatt, de nem rajtam múlott. Csapattársam, Szatmári Adrienn, aki már a selejtezőkben kiesett, utólag árulta el, hogy teljesen leblokkolt a nagyszámú közönség láttán. Ha hamarabb szól, talán megbeszélhettük volna, és minden másképp alakul.
– Azért van mit ünnepelni. Meddig?
– A 2008-as pekingi olimpia után már nem hinném, de addig mindent, ami belefér.