Örömpont Csapvízlandról

„Indul az utazás, csak erre vártál!\" – egy tucatdal refrénjének utolsó sora, amely feledhetetlen rigmussá, egy páratlan életérzés diadalittas himnuszává dicsőül, ha az otthontól sok száz kilométerre, sok ezer társaddal együtt énekeled, üvöltöd torkod szakadtából. A finoman szólva ízlésficamos dal szerzője, a Soho Party nevű zenekar köszönetet mondhat a hamvaiból feltámadt népszerűségért a magyar futballválogatottnak, azonban az örök hála emberi léptékben felmérhetetlenül nagyobb méreteket ölt a piros-fehér-zöld drukkerek szívében, akik hosszú, nagyon hosszú idő után egy világversenyen szurkolhatnak kedvenceiknek. Köztük mi, egy négyfős erdélyi kiscsapat tagjai, akik – gyerekkori álmunkat vakon követve – elkísértük Franciaországba a nemzeti tizenegyet az Izland elleni Európa-bajnoki csoportmérkőzésre.

„Lesz még Marseille Marosvásárhely!\" – ordítják szombat délben a marseille-i kikötő teraszait ellepő bajtársaink, miután elolvasták a településnevet a barátunk derekára kötött lobogón. Ekkor már nyugodtan kijelenthettük, hogy megcsináltuk, ott vagyunk – ám ez eleinte bizony kérdéses volt. Péntek kora délutáni indulásunk előtt, a kolozsvári reptéren ugyanis kiderült, hogy a Bergamóba tartó járatunk csaknem háromórás késéssel száll fel az olasz légi irányítók előre be nem jelentett sztrájkja miatt.

Kapukat döngetve

Mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, mit is akartunk mi talján földön, itt egy gyors útiterv-összefoglaló. Amint februárban kiderült, hogy kisorsoltak minket az Európai Labdarúgó-szövetség Eb-jegybörzéjén, helyet foglaltunk arra a repülőjáratra, amely Kolozsvárról a legközelebb visz Marseille-hez – így lett az első célállomás a Milánó melletti Bergamo. Onnan bérelt autóval terveztük az utazást a Marseille-től 30 kilométerre található, szintén előre lefoglalt szálláshelyünkre.

A terv végül bevált, ám a kolozsvári várakozás során már azt fontolgattuk, hogy ha saját autóba ülünk, merész számításaink szerint még épp elértük volna a kezdő sípszót. A reptéren ugyanis sokáig nem lehetett tudni, mi a gond, csak azt láttuk, hogy a római járatot törölték. Aggodalmunkat csak fokozta, hogy fapados légitársaságunk szendvics- és vízosztásba kezdett – ekkor már a légikikötő büféjében a legolcsóbb, potom 8,3 lejért kapható dobozos sör sem tudott megnyugtatni. Végül azonban fellélegezhettünk: bejelentették az indulást, és három és fél órás késéssel felszálltunk.
Turbulenciák ide vagy oda, kétórás utunk során a már egy győzelemmel felérő indulásunk (valamit csak tud a Soho Party) örömére nem voltunk hajlandóak 4 eurót adni egy játék (0,33-as) sörért, pedig egy méretesebb rázkódás után már a markunkban szorongattuk az aprót.

Nem igazán fogyasztott az a minden bizonnyal híres fiatalember sem, aki két sorral előttünk ült, és akit a pilóta külön köszöntött indulás előtt, majd a légi személyzet is zavaróan pozitív diszkriminációban részesített. Ügyes pilótánk viszont nem feledkezett meg a szurkolókról sem: lelkesen tájékoztatott, mi az állás az olasz–svéd Eb-meccsen. Végül szerencsésen földet értünk a Milánóhoz közeli Bergamóban, ahol negyedik társunk – aki egy angliai rockfesztivállal hangolt a nagy futballünnepre – már türelmetlenül várt.

A szintén előre lekötött autófoglalásunk kiváltásakor meglepődve tapasztaltuk, hogy a reptér előtti megállóba küldtek, ahonnan busszal kellett megközelíteni négykerekűnket. Utóbbi igazán kellemes meglepetést szerzett: Fiat 500X márkájú, sportos, hatsebességes gépkocsink addig csupán 20 ezer kilométert futott. Ekkor már sietnünk kellett, ugyanis 570 kilométerre voltunk a szállásunktól, és azt sem tudtuk, fogadnak-e még a késői órákban. Este fél 7-kor tudtunk elindulni – sör és kaja nélkül, így igen hamar kénytelenek voltunk megállni.

Egy benzinkút és a szomszédos gyorsétterem végül kielégítette szükségleteinket, és már itt is találkoztunk magyar szurkolókkal: egy kedves család felesleges euróinkat szerette volna megvásárolni forintért, ám tájékoztattuk őket, hogy nincs céltalanul hányódó készpénzünk, illetve fizetéskor nyugodtan használhatják bankkártyájukat.

Olaszországban egyébként rendkívül költséghatékony módon lehet közlekedni az autópályán abban az esetben, ha a fizetős kapuknál rossz helyre sorol be a tudatlan, vagy éppen ravasz átutazó: a bérletesek számára fenntartott, az átlépési jogot már távolról biztosító sávon kisebb dugót okoztunk, ugyanis nekünk nem emelkedett fel még érkezés előtt, automatikusan a sorompó, és készpénzzel nem lehetett fizetni. Egy hangszóróból néhányszor elhangzott az a szó, hogy Telepass, és mivel mi korábban – ingyen – kaptunk egy olyan kártyát, amin ez a szó is szerepelt, bőszen mutogatni kezdtük egy távoli videokamerába. Nem valószínű, hogy ennek köszönhetően engedtek át, ám az tény, hogy sokáig nem fizettünk, viszont a következő kapunál már nem vállaltuk be ugyanezt, elkerültük a telepassos sávot.

Mivel tisztában voltunk vele, hogy Franciaországban sztrájkolhatnak többek között a benzinkutasok is, még Olaszországban tankoltunk. A gallok földjén a kicsinyes módon megtervezett autópálya-rendszer lepett meg: elég sűrűn kellett pénzt pengetni, úgy, hogy egy nagy tölcsérbe kellett bedobni egy–két eurót, de volt olyan is, hogy csak bankkártyával lehetett fizetni. Utunk egyébként megszámlálhatatlan alagúton vezetett át – sejtettük, hogy emiatt keveset látunk a francia Riviérából, ám a késés miatt be is sötétedett, így teljesen lemaradtunk a minden bizonnyal mesés tájról.

Hangulatunkon azonban az rontott a leginkább, hogy valóban nem találtunk nyitott benzinkutat, így étel és ital nélkül érkeztünk meg szombatra virradó éjjel 2 óra után a La Ciotat nevű településre, ahol sikeresen megkaptuk szobakulcsunkat – érkezésünk örömére, életünk első Eb-meccsének éjszakáján jól leihattuk magunkat csapvízzel, mert természetesen az egész településen semmi sincs nyitva abban az órában.

Jó helyen kötöttünk ki

A sok magyar rendszámú autó láttán tudni lehetett, hogy szombat délelőtt nem csak mi indulunk innen a 30 kilométerre lévő Marseille-be. Legalább ötvenfős táborral szálltunk vonatra, a francia kikötővárosba érve azonban cseppnek tűntünk a magyar tengerben. Rejtői alakok helyett szinte mindenhol csak piros-fehér-zöld „zászlóembereket\" lehetett látni, kékben virító izlandiakkal csak elvétve találkoztunk, a terrorveszély pedig még akkor sem fordult meg a fejünkben, amikor – itt-tartózkodásunk során először és utoljára – négy fegyveres katonával találkoztunk. Utunk a kikötőbe vezetett, a magyar szurkolók találkozópontja felé. Hamar a helyszínre értünk, így volt időnk megismerkedni a környékkel: nem az első, hanem kb. a negyedik teraszig sétáltunk el.

A francia pincérnőnek leesett az álla, amikor sört kértünk a kávé mellé: olyannyira hihetetlennek tartotta ezt a párosítást, hogy le is fényképezte, a szomszéd asztalnál ülő, szintén csodálkozó francia úr pedig ki is próbálta, hogy az meg vajon milyen – ízlett neki. Közben csak gyűltek és gyűltek a magyar drukkerek, és izlandiból is egyre több akadt: rendkívül barátságosak, mosolygósak, sokan családdal, gyerekekkel jöttek ki kis országuk történetének első Eb-jére.

Mi éppen azon vagyunk, hogy frissítsük nagy futballmúltunkat, és ez már az osztrákok elleni bemutatkozó meccsen sikerült. Talán ez is közrejátszott abban, hogy délután 2 óra után legalább 10 ezer magyar drukker gyűljön össze a hivatalos szurkolói zónára fittyet hányva, önszerveződve, és induljon el a Velodrome-stadion felé. A mintegy 4 kilométeres vonulás részesének lenni hátborzongató, hihetetlen, feledhetetlen, elmondhatatlan érzés volt. A lezárt sugárutakon hömpölygő, végig éneklő tömeg joggal kiabálta, hogy „Itthon vagyunk!\" – így érezték Dzsudzsákék is, hiszen a kezdő sípszó előtt becslésünk szerint 25–30 ezer magyar énekelte együtt a fiúkkal a Himnuszt.

Ezt megelőzően tanúi voltunk egy rendbontásnak is (néhány szektorral odébb pár tucat drukker a biztonságiak vonalát áttörve ugrált át a szomszédos, szintén magyar szektorba, talán azért, hogy jobban lássanak), ám a találkozó kezdetén már mindenki csak a meccsre és a vezérszurkoló utasításaira összpontosított. A rigmusok futótűzként terjedtek a tömött széksorok között, és annak ellenére, hogy a mérkőzés előtti hangpróbaversenyben alaposan lenyomtuk decibelben az izlandiakat, néha őket is erőteljesen hallani lehetett. Főleg akkor, amikor az orrunk előtt Király hibázott, Sigurdsson pedig belőtte a vitatható 11-est.

Szünetben erőt gyűjtöttünk anélkül, hogy 6,5 euróért vásároltunk volna egy sörnek nevezett, 0,5 alkoholszázalékos löttyöt. A második félidőben a fiúk már a mi oldalunk felé támadtak, és ennek, illetve a támadó szellemű cseréknek köszönhetően, a mezőnyfölényen túl erősödött a nyomásunk is. Végig úgy éreztük, hogy nem kapunk ki, rajtuk vagyunk, kiegyenlítünk, hiszen ez a magyar válogatott a pótselejtező kezdete óta meccsről meccsre magabiztosabban, jobban játszik, Izland pedig úgy védekezte végig a találkozót ellenünk, mintha egy elit csapattal játszott volna.

A nagyok pedig a végsőkig küzdenek: az ennek eredményeként megszületett egyenlítő (ön)gól akkorát robbantott a lelátókon, hogy azt hittük, a széksorok táncolnak, számot váltanak alattunk, miközben csak mi ugráltunk, ölelkeztünk mindenkivel, akit csak értünk előttünk és mögöttünk. A legvégén szerencsénk is volt – mint a legnagyobbaknak –, így egy győzelemmel felérő döntetlennel zártunk, jogosan érezve azt, hogy mi, a szurkolók is kivettük részünket a veretlenség megőrzéséből.

Így hát több mint fél órás ünneplés után – a csapat többször visszatért a lelátók elé – büszkén igyekeztünk vissza a stadionból a vasútállomásra, hogy legalább a portugál–osztrák meccs második félidejét megnézhessük szálláshelyünkön. Indulás előtt alaposan felszerelkeztünk innivalóval, hogy ne érjen ugyanaz a meglepetés, mint előző este. Az állomáson azonban rohamrendőrök fogadtak, akik felszállás előtt rendkívül agresszíven ellenőrizték az utasok csomagjait – szó nélkül lecibálták egyesek válláról a hátizsákot, hogy átkutassák –, az alkoholos italokat pedig – az odaúttal ellentétben – elkobozták, és egy nagy szemeteskukába dobták.

Izlandi tapi

Mondanom sem kell, hogy életünk első Eb-meccsét követő este csapvízzel ittuk le magunkat. Ráadásul a mérgünket fokozta, hogy a marseille-i állomáson a forgalmisták kitalálták: akik nem a legközelebbi nagyvárosig utaznak, szálljanak át egy másik szerelvényre, hogy aztán visszatessékeljenek az eredeti vonatra, majd még egyszer megcsinálják velünk ugyanezt. Végül nagy tömegnyomorban, jókora késéssel elindultunk az eredetivel, egy kedves francia fiatalember pedig telefonját felénk fordítva lehetővé tette, hogy mi is nézzük az esti meccs utolsó fél óráját.

Ronaldo kihagyott tizenegyesének együtt örültünk két, közénk szorult izlandi drukkerrel. Egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy egyikük finoman megérinti a combomat. Igencsak számonkérően ránézek: mosolyog, és azt kérdi angolul az ágyékom felé mutatva: Keeper? Akkor esett le, mit akar: felismerte rajtam a magyar válogatott hálóőre, Király Gábor mackónadrágjának a hasonmását.