Interjú – Koko: mindent a boksznak köszönhetek

– Azt a nevet, hogy Koko, talán mondhatom, hogy nemzetiségtől függetlenül minden ökölvívórajongó ismeri. Ezt inkább a profi pályafutásának köszönheti, ön viszont mégis az olimpiai aranyéremre a legbüszkébb.

– Azért, mert a profi pályafutásom az olimpiai aranynak köszönhető. Ez volt az alfája és ómegája. Ha nem nyerem meg az olimpiát 1996-ban, akkor valószínűleg nem folytatódik a sportolói pályafutásom. Nincs budapesti világbajnokság, nincs profi szerződés, nincs Universum, nincs RTL Klub-os szerződés és még sorolhatnám. Minden másképp alakult volna az életemben, és az ország nem ismerte volna meg ezt a nevet, hogy Koko. Ezért vagyok az olimpiai aranyéremre a legbüszkébb, és ezért tartom a pályafutásom sorsfordító, legfontosabb eseményének.

– Mi a nehezebb: eljutni egy olimpiai aranyig, vagy a profik között világbajnoki címet nyerni?

– Nem kérdés, hogy minden sportolónak az álma, vágya és a legnehezebb feladata az olimpiai aranyérem megszerzése. Már csak a lehetőség szempontjából is. Olimpián négyévente egy súlycsoportban csak egy ember nyerhet aranyat. A profik között, a négy szervezetnek és a háromhavonta megvívandó mérkőzéseknek köszönhetően egy súlycsoportban négy év alatt akár tizenöt-húsz ember is lehet világbajnok.

Ennek tükrében nagyságrendileg könnyebb profi vb-címet szerezni. Sokkalta több is a profi világbajnok, mint az amatőr olimpiai bajnok. Arról nem beszélve, hogy az amatőrök között még erős sportdiplomáciai háttérrel sem mindig elég a legjobbnak lenned, ha pedig nincs sportdiplomáciai háttér, akkor meg kiemelkedőnek kell lenned. Ez a profi világra nem jellemző, nagy általánosságban elmondható, hogy lényegesen kevesebb a téves ítélet, mint mondjuk az amatőröknél.

– Lehetősége volt a tavaly elhunyt Fritz Sdunekkel edzeni, ugyanakkor előtte is olyan szakemberekkel dolgozhatott, akik nagyot alkottak a szakmán belül. Gondolom, mindenkitől tanult valamit, amit továbbadhat az utókornak, de mi az, amit ezek közül kiemelne?

– Az ökölvívás nagyon különleges sportág. Itt egy olyan erős érzelmi és lelki kapcsolatnak kell kialakulnia az edző és a versenyző között, amely más sportágakban nem annyira fontos. Nekem ilyen lelki társam Öcsi bácsi (Szántó Imre) volt. Fritz Sdunekkel – aki amúgy egy káprázatos szakember és nagyon rendes ember volt – nem alakult ki ennyire harmonikus lelki együttműködésem, nem voltunk ennyire egy húron pendülők.

Tiszteltük egymást, szerettük egymást, jól és eredményesen is dolgoztunk együtt, de nem kellett annyira egymás lelkével foglalkoznunk, tőle talán pont ezért kevesebbet is tanultam. Öcsi bácsitól viszont rengeteg mindent: emberséget, tiszteletet. Most nem szakmai dolgokat említek, mert azt meg lehet szerezni sokféleképpen. Az emberi értékek pedig legalább annyira fontosak, mint a szakmai tudás. 

– A nagyváradi közönségtalálkozón mesélte, hogy viszonylag szegény családból származva gyermekként kereste a siker felé vezető utat, azt, ami révén kitörhet, így talált rá az ökölvívásra. Romániában ugye a generációtársai, a profi boksz hazai úttörői ugyancsak nehéz környezetből indultak, üzenve sokaknak, hogy az ökölvívással ki lehet ebből lépni. Ez tényleg így van?

– Igen, de ahhoz, hogy ez tartósan gazdasági, erkölcsi és emberi felemelkedést hozzon, nagyon komoly emberi értékeket is ki kell fejleszteni. Mihai Leu barátom például, aki bajnok volt ökölvívásban, azóta is bajnok a magánéletben és sikeres üzletemberként, raliversenyzőként, politikusként, tehát sok területen bizonyított. De van ellenpélda is, olyan, aki nem találta meg a helyét az életben.

Nem minden nagy bajnok marad pályafutása után is a bajnokok közé tartozó. Az viszont biztos: amennyiben keményen dolgozol, és alkalmas a habitusod, fizikumod, lelki világod, a tisztességed arra, hogy kiemelkedj, akkor erre az ökölvívás megadja a lehetőséget. Ezt kevés sportágban találja meg egy szegény sorsból érkező, egyszerű srác.

Nem lehet mindenkiből teniszező, mert az anyagi lehetőségek nem teszik lehetővé. A labdarúgásban is lényegesen könynyebben vész el egy tehetség, mert itt az egyéni akarat nem tud olyan szinten segíteni, mint az ökölvívásban, amelyben kellő alkalmassággal ki lehet emelkedni. Utána jönnek az emberi értékek, és ha valaki ezekkel valóban felvérteződik, akkor a civil életben is megtalálja a helyét, és egy gyönyörű, lineáris pályát látunk a szegénységtől egészen a gazdagságig.

– Ebben azért számít az országos szövetség munkája is, mert végső soron annak kellene felkarolnia a tehetségeket.

– Én nem fognám rá. Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Ha valaki tehetséges és nagyon akarja, akkor az isteni gondviselés is ott lesz vele, meg fogja őt találni. Ha nem, akkor is menni kell tovább, hinni kell az eszmében, a célkitűzésben, végig kell menni az úton, mert előbb-utóbb siker fogja koronázni. Ha mondjuk nem sportsiker, akkor is, mert ezen az úton felvérteződik azokkal a képességekkel, tudással amelyet aztán a civil életben remekül tud majd hasznosítani.

– Ön egy adott ponton kénytelen volt dolgozni is az edzések mellett. Mennyiben segítette ez a tapasztalat a pályafutása lezárását követő új karrierépítést?

– Nem emiatt ment simán az átmenet, hanem azért, mert én soha nem képzeltem azt, hogy valakinek egyetlen pályafutása van. Én most is legalább öt-hat különböző területen állok helyt. A sportdiplomáciai feladatok mellett ott a média, a közéleti tevékenységek, a családom, az üzletem, és egyiknek sincs prioritása, egyikben sem képzelem magam főállásúnak, mindegyiket ugyanolyan komolyan veszem. Ökölvívóként, amikor nem kellett minden energiámat az olimpiai felkészülésre fordítanom, akkor a megmaradt energiát más célokra használtam. Többek között tanultam és dolgoztam, hogy a család minél jobban megélhessen.

– De honnan van ennyi energiája?

– Nem tudom. Szerintem ez az életvitelem. Mindig ilyen voltam. Egy nyüzüge srác, aki rengeteg mindent vállalt. Sokkalta jobban szerettem az elfoglalt életemet, miközben néha pokolba kívántam, hogy tele van a naptáram, és nincs szabad 5 percem. De ha nem így lenne, akkor biztos, hogy nagyon unatkoznék. Elterveztem, hogy majd a profi pályafutásom után lesz egy szivarszobám a házamban, és ott majd pöfékelni fogok, és nézegetem az érmeket – hát szerintem tíz percnél tovább nem bírnám az egy helyben ülést.

– A Ferencvárosnál immár az ökölvívó-szakosztályt vezeti. Edzőként is szeretne segíteni?

– Nem. Az egy olyan elfoglaltságot igényelne, amely nem férne bele időben. Az edzői létet olyan komolyan veszem, hogy azt csak teljes erővel lehet csinálni, abba nem fér bele az, ami a sportdiplomáciába vagy az üzletemberi létbe belefér, mert ott más ember céljaiért kell dolgozni. Az ember a saját céljaival úgy garázdálkodik, ahogy akar. Csökkentheti őket, növelheti őket, hanyagolhatja őket, az az ő magánügye. De amikor más ember bízza rám az ő céljának a megvalósítását, akkor én az ő céljaival nem garázdálkodhatok, nekem százszázalékosan ki kell őt szolgáljam, és erre jelen pillanatban nem látok lehetőséget.

– Tartja-e a kapcsolatot a generációtársakkal, például Klicskóékkal?

– Akikkel akkor ott, az Universumban örök barátságot kötöttünk, azokkal, ha nem is napi, de állandó a kapcsolatom. Vitalijval ha évente egyszer vagy kétszer találkozunk, ugyanúgy öleljük meg egymást, mint tettük azt a kilencvenes évek végén Németországban. Dariusz Michalczewskivel is heti-havi rendszerességgel telefonálunk egymásnak, évente egyszer-kétszer találkozunk.

Mihai Leu „Misi” szintén nagyon jó barátom, amikor például Budapesten van, ki nem hagynánk, hogy együtt vacsorázzunk. Ez életen át tartó kötelék, hiszen közös a múltunk, méghozzá annak egy olyan szeglete, amelyet senki nem akar elfejteni vagy kitörölni, sőt: minél élénkebbnek szeretnénk. Ahogy a kor előrehaladtával egyre szentimentálisabban gondolunk erre az időszakra, egyre erősebben próbálunk emlékezni rá és ebből merítve fenntartani ezt a barátságot. Szerencsére ez működik.

Sajnálatos módon, legutoljára épp barátunk és edzőnk, Fritz Sdunek búcsúztatásán találkozott újra az Universum legénysége. Egy nagyon szép estét töltöttünk el, ha lehet ilyet mondani. Tudtuk, hogy ha ezt Fritz látja fentről, akkor egészen biztosan kiegyezett volna azzal az elképesztő baráti hangulattal és érzésekkel, amelyekkel mi ott eltöltöttük ezt a vacsorát.

– Mi az, amit önnek az ökölvívás tanított?

– Mindent. Mindent, amit tudok, amivé váltam, amilyen lettem, azt mind az ökölvívásnak köszönhetem. Nem tudom, milyen ember lett volna belőlem másképp, ilyen lettem, amilyen, de ezt mind annak a 320 meccsnek, annak a megszámlálhatatlan mennyiségű edzésnek, annak a rengeteg célnak, amiért éltem, keltem, feküdtem, az olimpiai bajnoki címnek köszönhetem, minden ennek a gyöngyőrű sportágnak a hagyatéka.