A helyszín a Bányavirágból is ismert környezet, amit a sok reménnyel várt és fogadott „új világnak” sikerült nagyon gyorsan tönkretennie, a bánya bezárása tetszhalálba süllyesztette az ott élő közösséget, melynek tagjai a régóta bevált módszert élezik ki a valamiféle boldogulást várva: egymást teszik tönkre, emésztik fel. Tragikus alaphelyzet, ám a sajátos humor kínálta helyzet- és jellemkomikum pontos ötvözetének sikerül már-már az abszurd felé oldania a hangulatot.

Hunyadi István rendezése, a Bányavirág után ismét egyértelműen bizonyítja, mennyire tökéletesen érti és megérteti Székely Csaba világát. Nem vagyok híve az üres dicsérgetéseknek, de ezúttal olyan tökéletesen egyenrangú teljesítményt kapott a stúdiótermet zsúfolásig megtöltő közönség, ami ritka a váradi színpadon: mindegyik alakításról csak szuperlatívuszban szólhatok. Igazi, tanítható csapatmunka, ezért ajánlom, hogy a jelképes koszorút vagy szigorúan egyforma darabokra ossza egymás közt rendező és a hat szereplő, vagy a hét egy-egy napján viselje mindenik, mi, nézők, lelki szemeinkkel úgyis meglátjuk fejükön a jól megérdemelt babérkoszorút.

Remekbe szabott figura ifj. Kovács Levente megformálásában Ince, a polgármester, akinek hatalma már csak papíron létezik, hiszen regnálása alatt „elfogyott” keze közül, lába alól a község, az elvándorlás miatt faluvá minősítették vissza. Nem tett, mert nem is tehetett semmit ellene, hiszen neki is bányász volt az eredeti mestersége, de a bánya megszűnt. Családfenntartó szerepének továbbvitelére lesz polgármester, ám felesége és egyik gyereke balesetben meghal, imádott lánya pedig már jó sok éve kolozsvári egyetemista. Minden pénzét neki küldi, remélve, hogy lánya talál valamilyen méltó elfoglaltságot az életben. A választások előtt tudja meg, hogy a különböző korrupciós ügyekből meggazdagodott, demagóg, mélymagyarkodó Izsák (Kiss Csaba) az ő székére pályázik, ezért feljelenti és kivizsgálást kér ellene. Emiatt érkezik a román komisszár, Florin (Szotyori József) és tulajdonképpen ez tölti fel új tartalommal Ince és Izsák személyes ellentétét.

A másik két Bánya-darab szereplői közül ezúttal csak Féleszű Sánta Ferivel (Kocsis Gyula), a Bányavidék vitathatatlan rezonőrjével találkozunk újra, ezzel a mindenütt jelen lévő, mindenre figyelő, de csak ritkán szóló, akkor viszont telibe találó szerencsétlen alakkal, akit féleszűnek tart a falu, pedig mindenkinél élesebben lát és ítél.

A férfiak félig komoly, félig viccelődő villongásaiban a két női figura sem a pálya széléről vesz részt. Iringóról, az Ince özvegyen maradt húgáról (Tasnádi-Sáhy Noémi) már a darab elején kiderül: az ő vállain nyugszik állandóan részeg testvérének keservével együtt a tisztességes élet látszatának a fenntartása is. Izabella, Ince váratlanul hazaérkező lánya (Tőtszegi Zsuzsa egyetemi hallgató) elárulja, hogy az egyetemről már évek óta a társadalom peremére sodródott és sürgősen pénzre volna szüksége. A rendőri vizsgálódás során kiderül, hogy a feljelentő Ince a feljelentett Izsáknál jóval korruptabb ügyleteket bonyolít, csak hogy elég pénzt tudjon juttatni a lányának, Iringó is elmondja, hogyan végzett az őt részegen állandóan bántalmazó férjével, majd dobta be a kútba. A mindenki bűnös és mindenki áldozat helyzetre a koronát a rendőr meggyilkolása teszi fel, illetve a nyomok közös eltakarítása után Ince és Izsák megbékélése. Izabella Olaszországba megy dolgozni és odavárja nagynénjét, Iringót is.

A befejezés napjaink valóságának tökéletesen megfelelő, ami viszont a dráma törvényei szerint nem jelent föltétlenül megnyugtatást is. Ezt a rendező remek trouvaille-ja adja, elkerülve bármiféle szájbarágást vagy álszent szemforgatást: Féleszű Sánta Feri Adyt idézve mondja „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem magyarok?” , majd pedig a kísérőzenét is megnevezi: Bartók Román táncok. Az előadás végi szűnni nem akaró vastaps minden egyéb értékelést felülírt.