Vádlottak padjára ültetett vers

Habár az eltelt évek során a beszélgetéseket felvállaló Körössi P. József némi fejlődést mutatott, vagyis a vége-hossza nincs monológjait felváltotta időnként egyfajta dialógus – a legutóbbi rendezvényen sikerült még a kezdeti önmagát is felülmúlnia. Ahhoz képest ugyanis, milyen részletesen ecsetelte az akadályokat, melyeket el kellett gördítenie Térey János Nagyváradra jövetelének útjából, alig-alig engedte szóhoz jutni meghívottját. Térey pedig egyre láthatóbban feszengett, arra lévén kényszerítve, hogy szinte minden moderátori mondat után mentegetőző-bocsánatkérő arcot vágjon, amiért – versben írja műveit. Körössi nagyot alakított: hol irodalomítészi komolysággal rótta fel a költőnek, hogy manapság, amikor a kutya sem beszél már versben (bár nem emlékszem, hogy Szophoklész vagy Shakespeare idejében versben beszéltek az agorán, vagy a csapszékben?!), ő még ilyet merészel, hol pedig cirkuszi porondmesterként igyekezett bazári majmot csinálni vendégéből, ízetlenül poénkodva költőségén, s ha a közönség merészelt nem nevetni a sületlenkedésein, virtuális ostorával még a publikum közé is cserdített, hogy aszongya, most nevetni kellett volna. És mindez még – végső soron – hagyján, hisz aki részt vett már egy-két Törzsasztal-rendezvényen, az tudja, hogy kutyából nem lesz szalonna, de a baj az, hogy Térey – eddigi – főműveként számon tartott alkotásáról a címen kívül alig esett szó. (Az igazság kedvéért: a szerző próbálkozott volna erről is beszélni, de meghívója beléfojtotta a mondandót, átterelte más irányba, de még jó, hogy csak így „egyszerűen”, és nem olyasmivel, hogy azért ő mégiscsak jobban ért a művek megítéléséhez, mint holmi versben írogató poéta.) Holott a Paulus című verses regény a nagy epikus művek legnemesebb hagyományainak értelmében sokrétű és sokszintű, a különböző szintek úgy szövik át meg át egymást, úgy kapcsolódnak és kötődnek, hogy ugyanakkor mindenik önmagában is teljes egész. A damaszkuszi úton megvilágosodó Pál apostol, a sztálingrádi csatát végül elvesztő Friedrich von Paulus tábornok és a mai cybervilágban törpe-Odüszszeuszként kóválygó Pál sokban is, kevésben is rokon – olvasója válogatja: a világ összefüggéseire felfigyelők meglátják a közös szálakat, a sztorivadászok unalmas versként félrerakják a könyvet.

Tudom, hogy nem igényli, rászorulni pedig semmiképpen sem szorul rá Térey János a mentegető elégtételre, de ezúttal szeretnék valami hasonlóval szolgálni, ám lévén, hogy jómagam gyakran és nagymértékben „érdemlem ki” az elfogultság vádját, a Paulus negyedik kiadásának fülszövegén szereplő értékelésből idéznék – elsősorban (természetesen) nem a szerző, hanem azok számára, akik nagy-nagy hiányérzettel távoztak a péntek esti találkozóról. Margócsy István írja: „...olyan ritkán kerül a kritikus olyan helyzetbe, hogy rögtön az első olvasásra is, majd pedig a továbbiak során is folyamatosan és zavartalanul úgy érezheti, remekművel találkozott – örvendjünk hát, hogy Térey János bölcs és könnyed, fölényes és esendő Paulusa biztosíthatja ezt az élményt. Az irodalomtörténész pedig különösen is örvendhet, mert végre megismerheti vagy átélheti, milyen is lehetett (persze csak típusát illetően ) az a százötven év előtti irodalmi, majd pedig irodalomtörténeti esemény, mikor az olvasók előtt feltűnt Arany János Toldija: íme, szólhattak az akkori irodalmárok, most ezzel a művel beteljesedett egy nemzedék hosszan táplált irodalmi várakozása és ígérete...”

Quod erat demonstrandum: aki még nem ismerked(het)ett meg Térey műveivel, elsősorban a Paulusszal, annak gondolom az előbbi értékelés is elég ahhoz, hogy ne csak felmentse a szerzőt a „rímelés” vádja alól, de egyenesen felrángassa a verset a vádlottak szégyenpadjáról.