Tarantinósra hangolt János Vitéz

– Mikor olvasta először a János Vitézt?

– Valamikor az iskolában, biztosan, amikor épp előírta a tanterv. Nem hagyott túl mély nyomokat bennem. Annál inkább a Jankovics Marcell-féle rajzfilm.

– Mitől jelentett az többet?

– Talán attól is, hogy már felnőttként láttam, de elsősorban Cserhalmi György hangja ragadott meg.

– Diákként „bejött” Petőfi, vagy egyik volt az avíttnak tartott költők közül?

– Ó, én sok Petőfit kaptam a nagyanyámtól, két régi, talán a múlt század fordulójáról származó könyvet is rám hagyott. A kutyák dala és A farkasok dala már akkor nagyon megfogott, de a János Vitézben még mindig inkább azt éreztem, hogy milyen hosszú ez a mű, szinte képtelenség elolvasni.

– Aztán Cserhalmi eldöntötte...

– Természetesen a rajzfilm képi világa is lenyűgözött, de Cserhalmi hangja óta számomra ő a János Vitéz. Ezzel együtt persze soha nem gondoltam rá úgy, mint szerepálomra. Sőt soha nem is gondoltam rá. És most, hogy elkezdtem alaposabban foglalkozni a művel, meglepett Petőfi háborgó lelke, ami nemcsak a költészetében van jelen általában, de a János Vitézben is. Romantikus hősnek tűnik, mögötte azonban egészen megalapozott életérzéseket vélek felfedezni. Hogy közülük mit tudok „becsempészni” az előadásba, egyelőre számomra is kérdés.

– Milyen „csempészáruról” lehet szó?

– Talán furán hangzik, de én nagyon tarantinósan látom a János Vitézt, bár elképzelhető, hogy a színpadról majd nem így köszön vissza. Huszárok, zsiványok, francia udvar – kemény, férfias világ, hús-vér emberek, korántsem mese. Fontos, hogy ne legyen meseszerű, azon vagyok, hogy minél mélyebbre ássak.

A Jancsi útja a férfivé válás nagyon kemény útja, és nem utolsósorban a hűségé. Kezdetben az volt a benyomásom, hogy a produkciót diákelőadásnak szánják, s arra gondoltam, hogy na, akkor a tarantinós változatnak annyi. Rögtön beugrott a kisgyerekekkel való gügyögős bánásmód, utána azonban arra gondoltam, hogy nem szabad ezt az előadást elbohóckodni, gügyögősre venni. És megfogalmazódott bennem, hogy nem is baj, ha diákokat célzunk meg, az az igazi kihívás, hogy komoly történetet fabrikáljunk a János Vitézből.

– A megszokott, akolmeleg szentgyörgyi társulatból, a Bocsárdi-féle alternatív színházi világlátásból „kiszabadulva” milyennek látja a Nemzeti Színházat?

– Erre aligha tudok érdemben válaszolni, mivel a János Vitézben harmadmagammal vagyunk hivatásos színháziak, a többiek színihallgatók Kaposvárról és Budapestről, igazából ők alkotják a derékhadat. Ettől viszont különlegesen izgalmas, mondhatni késhegyen táncol a produkció. Rengeteg a jókedv, a humor, tizenöt év tapasztalatával néha úgy érzem, hogy kicsit meg kellene fogni a gyeplőt, mert most kell lerakni az előadás alapjait.

– Mit ígér a Nemzetiben való fellépés lehetősége? Netán új karrier kezdetét?

– Egyelőre hazalátogatásomkor inkább azt éreztem: milyen jó, hogy itthon vár rám egy csapat. Budapesten most még az a legfontosabb, hogy ne hibázzak, hogy teljesítsek. Azt szeretném, hogy mindig meg kelljen győznöm a közönséget a magam igazáról.

Csinta Samu