Vajon ki is vagyok én? – Elrabolt identitások keresése a szatmári színház Amphitryon című előadásában

Az Amphitryon az ember önazonosságát és másokhoz való viszonyát alapjaiban megrengető istenek cselekedetein és szavain keresztül teszi fel a mindannyiunknak szóló kérdést, hogy valójában kik is vagyunk. Valamint azt, hogy milyen erők mozgatják érzéseinket, gondolatainkat, milyen erők befolyásolják önmagunkról, valamint embertársainkról alkotott képünket, egymáshoz való viszonyunkat. Hiszen ha az embernek meginog az identitása, akkor természetesen a más emberekhez fűződő viszonya is kibillen egyensúlyából, megkérdőjeleződik, vagy egyenesen ellenkező előjelet kap.

Amphitryon történetében a szereplők számára az derül ki, hogy kihasználták őket, emberi méltóságukba gázoltak. Amint a rendező a Szatmár megyei, Szamos című kulturális havilapnak az előadásról nyilatkozta, az érezteti a történet, hogy az ember behelyettesíthetővé válhat, a személyisége nem számít értéknek – például a mesterséges intelligencia pont ezt fogja elérni. „Fontos gondolat, hogy játszanak velünk az istenek. Mindenki eldöntheti, hogy mit ért istenek alatt, a darab pedig az emberi kiszolgáltatottságról, ennek kétségbeesett állapotáról szól” – fejtette ki Bocsárdi.

A Hermész szerepét megformáló Orbán Zsolt dinamikusan alkotja meg az emberekből csúfot űző, pimasz isten figuráját, aki élvezi, hogy összezavarja a viszonyokat, azt, hogy mindenkit mindenkivel összeugraszt. Akárcsak a Bocsárdi László többi rendezéseiben, itt is letisztultan egyszerű, ugyanakkor több funkciós a díszlet. A Bartha József által alkotott színpadképet egy hatalmas, szürke, mozgatható, téglatest alakú tömb uralja, amely elé, köré és mögé könnyedén elképzelhető bármilyen látvány, ugyanakkor a semleges színű, robusztus háttér titokzatos is marad. Hiszen nem ad alkalmat konkrétumok kibontására, de éppen ezért sokrétű értelmezési lehetőséget rejt magában.

Szintén a rejtelmesség kihangsúlyozását szolgája az a remek rendezői ötlet, hogy ez a „látomás” nem ismétlődik meg és rövid ideig tart. Zeusz megmutatja az Édenkertet, aztán amikor távozik az emberi világból, ködszerű füstfelhőben tűnik el a szürke tömb mögött. Az Irina Moscu által tervezett jelmezek is jól illeszkednek az előadás egészéhez: a katonák ruhája bordó, a vöröses színek az uralkodóak ezeken az öltözékeken. Charis öltözete is vörös, ami a vért és testi szerelmet is jelképezheti.

Az előadás a szatmári színház hetvenedik évadába illeszkedik. Amint Bessenyei Gedő István igazgató elmondta, a jubileumi idényre készülve az volt a legfontosabb szempontjuk, hogy az ünnepi évad minden szempontból méltó legyen az 1953-as első, nagybányai évadhoz. „Társulatunk első évadát olyan rendezők nevei fémjelezték, mint Harag György, Tompa Miklós, Farkas István és a pályakezdő Kovács Ferenc, a második évadban pedig már Szabó József (Ódzsa) is debütált. A mostani ünnepi évadot két megkerülhetetlen jelentőségű rendező, egy román és egy romániai magyar mester, Andrei Șerban és Bocsárdi László rendezései indítják éppen ezért. Egy ilyen ünnepi, évfordulós évadban mi magunk, a Harag György Társulat művészei is a saját identitásunkkal foglalkozunk: akkor is, amikor a jelenből kutatjuk a múltat, akkor is, amikor a múltnak szegezzük neki a jelent.