Sokdimenziós színházi élmény

Koherens cselekmény hiányában nehéz ezt a darabot darabként értékelni – a szereplők sorsa csak érintőlegesen, a helyszínnek köszönhetően találkozik, s egyikük életében sem áll be egy fordulatnál nagyobb változás –, de bátor színházi kísérletként egyértelműen megáll a lábán ez a furcsa évadnyitó.
Már a Félixfürdő felé tartó mintegy húszperces vonatutazás alatt elkezdődik a játék. Itt jegyzem meg, hogy a majdani nézők előre felkészülhessenek a dologra, hogy a vonaton a társulat két művésze marcona jegyellenőrnek öltözve ellenőrzi és kezeli a belépőjegyeket (nehogy úgy járjanak, mint e sorok szerzője, aki sajnos meghökkenésében beleröhögött a színművész képébe).

A fürdő elhagyatott állomására érve már a látvány maga is érdekes: a nézőteret hevenyészve, kiselejtezett várótermi ülésekből rakták össze, a „színpad” pedig a peron egy részét, a sínpárt, illetve az azon túli erdőcskét foglalja magába. A „díszletet” úgy találták ki, hogy a kidőlt-bedőlt fabódéról meg a telefonfülkéről még azt is nehéz megállapítani, hogy a darab kedvéért kerültek a helyükre, vagy mostanáig is ott voltak. A kényelmetlenségeket félretéve – hőség a vonatban, dongó-zümmögő rovarok és szembesütő nap a helyszínen – nagyon izgalmas figyelni, hogyan mozognak a színészek a valós térben – a peronon, a sínek széltében-hosszában, ahogyan néha eltűnnek a bozótban, ahogy szabadon játszanak a tárgyakkal, hiszen nem szab gátat a mozgásnak semmiféle fal vagy korlát.

A való világ és a színpadi játék izgalmas ötvözete ez. Olyan, mintha egy pályaudvaron az ember csak véletlenül belefülelne egy-egy párbeszédfoszlányba. Persze a „minthát” akár el is hagyhatnám, hiszen valóban pontosan ez történik. Utazunk, leszállunk, várunk a vonatra, közben pedig a felbukkanó karaktereket figyeljük: a menekülőket, a mocskos szájú, világlátott stricit, a szigorú állomásfőnököt, a kirúgott férfit. Végül felszállunk a hazafelé tartó szerelvényre, ahol a megismert sorsok epilógusaival még találkozhatunk. A szereplők neveit szándékosan nem emeltem ki, mert úgy érzem, ebben az esetben tényleg nem más, mint maga a játék a lényeg, amelynek a néző is elengedhetetlen része – egyébként mindannyian jó formájukat hozzák, és külön csodálatra méltó, hogy hogyan sikerül játéktérré alakítaniuk a valós teret, bátran mozogva a színpadra hasonlítani nem is akaró „díszletben”.

Lehet tehát, hogy a cselekmény csak a szokatlan külsőségek miatt veszett el, de nem nagy kár érte – s ezt nem azért mondom, mert nem gondolom, hogy Greig szövege magvas vagy sokatmondó volna, hanem azért, mert ez a vakmerő ötdimenziós (az ötödik a néző valós részvétele a darabban) drámai kísérlet, amelynek tanúi lehettünk, egyértelműen főszereplővé avanzsál, valószínűleg pontosan a rendezői szándéknak megfelelően. n Nagy Orsolya

Európa – Szigligeti Színház, Nagyvárad, 2011. Szerző: David Greig. Rendező: Szabó K. István. Játéktér: Torkos István. Szereplők: Dobos Imre, Fábián Enikő, Vindis Andrea m.v., Pitz Melinda, Ifj. Kovács Levente, Pál Hunor, Csatlós Lóránt, Kardos M. Róbert, Szotyori József, Csepei Róbert, Tóth Tünde, Firtos Edit, Kovács Enikő, Gajai Ágnes, Ababi Csilla