Román–magyar írói eszmecsere Budapesten

A két író régről ismeri egymást és egymás könyveit, Cărtărescu – ahogy mondta – mindössze hat évvel fiatalabb Esterházynál, de amikor elkezdtek írni, mindketten könyvrendszereket olvastak végig, az irodalomelmélet kapcsolódott az irodalomhoz, és minden könyv, amit írtak, a rendszer alkotóeleme volt. Mára hatalmas „termés” áll mögöttük, a halomból választ ki egy darabkát a kritikus, és eldönti, hogy az a darabka „menő, vagy sem”.

Esterházy a könyv felől közelített, és azt mondta, hogy a 90-es évek előtti helyzetben az írók a kultúra megkérdőjelezhetetlen részei voltak, bár ez a helyzet nem volt veszélytelen. A 90-es évektől nagyon gyakorlatiassá vált az élet, nehezen tesznek különbséget a sikeres és a jó könyv között. „Régebben belső mércével választottuk ki a jót, a rosszat, most a sikerhez mérünk mindent, pedig kínos az olyan siker, amikor tudjuk, hogy a mű vacak.” Az igényes irodalomnak egyre kevesebb olvasója van, ez csupán statisztika, ugyanakkor ha Cărtărescu könyvében utal egyik nagy elődjére, Caragialéra, az olvasónak tudnia kell, hogy ki az. Az ilyen olvasó egyre kevesebb, de elvileg létezik – állapította meg a magyar író. Esterházy Péter elmondott egy történetet, amikor pedikűrösnél várakozott, színes lapokat nézegetett, és egy szót sem értett belőlük. Azt gondolta, ez éppen olyan helyzet, mintha ő T. S. Eliotról, az amerikai születésű, Angliában letelepedett irodalmi Nobel-díjas költőről, íróról kezdene el beszélni.

„A szó stílusa megváltozott, vagy változóban van, ez nem teória, hanem gyakorlat, és erről a változásról keveset tudunk” – jegyezte meg az író. Az irodalmi izmusokról megállapították, hogy ma mindenki az eredetiséggel kacérkodik, mert nincsenek tudatában, hogy ez a legnehezebb, műveltség, képzettség kell hozzá. Az e-könyv „démontól” Cărtărescu nem fél. „Az irodalmi digitalizálás olyan, mint egy pimasz macska, egyszerűen ki kell tenni. Ez nem igazi probléma, mert az írás hordozója bármi lehet, a könyv mindig könyv marad, még az iPadon is” – jegyezte meg. A román író beszélt az apjához fűződő viszonyáról, és megemlítette, hogy a Vakvilág című trilógia utolsó kötetében az apáé a főszerep, csakúgy mint Esterházy Harmonia Caelestisében. Az apja mindig az élen menetelt, vitte a vörös zászlót, a fia csak a futballról tudott vele beszélni, s ő új típusú szakadékot érzett viszonyukban. Esterházy Péter erre úgy reagált, hogy „a szakadékok kötnek össze apáinkkal.”