Rivalda: Ami a korláton innen maradt

Nehéz írni erről az előadásról, nézni is nehéz, hiszen egy hazugságokra épülő, hazugságokból túlélő család történetét meséli el, csakúgy mint a teátrum korábbi, Születésnap című előadása. Szándékosan nem írok produkciót – még ha emiatt kétszer kell is leírnom az előadás szót egy mondatban. A hazugságok ily gondosan felépített, családi tűzhelynek gúnyolt monstrumát ugyanis a legfeketébb humorral lehetne csak produkciónak nevezni. (És itt az alapszituációról beszélünk, nem az előadásról.)

Az alapszituáció a következő: egy családfő tönkreteszi a családja életét. Ez önmagában nem meglepő, hiszen számos ilyen családfő él és virul, a Boleróban szereplő családfő azonban halott. Mégis ott van a felesége és a két felnőtt gyermeke minden pillanatában, kiiktathatatlanul, ez jól érzékelhető, holott az előadásban csak hang- és videofelvételen bukkan fel Keresztes Sándor megformálásában. Az anya (Panek Kati) kérésére a két gyerekkel (Teréz – Kézdi Imola és Tibor – Farkas Loránd) évről évre megünneplik a halott apa születésnapját, mintha még mindig köztük lenne. Megterítenek neki is, a kedvenc ételét készítik el, tortát vásárolnak.

A díszlet híven utánozza egy átlagos kolozsvári értelmiségi család tömbházlakását a kommunizmusban beszerezhető minden jellegzetes kellékkel, a rendszerváltozást csak az időközben felszerelt termopán ablak jelzi, amely azonban igen jól szigetel – nem engedi be az új idők szelét. Pedagógus család: az apa tanár volt, az anya is, a lányuk is az, egyedül a fiú töri meg a hagyományt, aki újságírással keresi a kenyerét. És eközben folyton az öngyilkosságot elkövetett családfőre emlékeznek, aki a jelek szerint csodálatos ember volt. A kínos beszélgetésekből, a kötelező „visszaemlékezési standardtól” való apró – de immár elkerülhetetlen – eltérésekből azonban lassanként kiderül, hogy mégsem volt hibátlan ez az ember, majd az, hogy nagyon is sokat hibázott, ellehetetlenítve ezzel a lánya kapcsolatát is.

Az újraértékelés, a dolgok helyükre tétele azonban elmarad, az anya ugyanis képtelen bevallani magának, hogy hazugságban élte le az életét, így inkább a lányát kezdi el hibáztatni a férje öngyilkosságért. Bűntudatot keltve benne, elérve ezzel, hogy folytatódjon minden ugyanígy. Csak statisztákra van szüksége az általa rendezett színjátékhoz, amelyben egyre gyakrabban és egyre elviselhetetlenebbül csendül fel Ravel Bolerója, és Weöres azonos című versét is többször elkezdik a szereplők – mindkettő az apa kedvence volt, valószínűleg ezeket hallgatta és olvasta, mielőtt a lábvízből kilépve hanyagul átlibbent az erkélykorláton.

A darab kissé vontatott, bár ez a téma miatt van részben. De az is lehet, hogy túl sűrű, nem ad elég teret a kínos felismerések, a kivillanó lólábak között, éppen ezért kissé megterhelő a produkció (illetve előadás – és itt már az előadásról beszélünk), de őszintén mutat be egy hazug világot, a színészi játék pedig ellensúlyozza a telítettség-érzést. Különösen a Kézdi Imoláé, aki roppant élethűen (ez a jó szó? – vö.: hitelesen) formálja meg a kiábrándult, ám sorsába beletörődött, és csak titokban szenvedő értelmiségi nőt. Az előadást mindenkinek ajánljuk, akik hazugságban élnek. Hátha fejleszthetik a technikájukat. n Varga László

 Bolero – Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2013. Szerző: Demény Péter. Rendező: Albu István. Díszlettervező: Tenkei Tibor. Hang, videó: Kerekes Zsolt. Szereplők: Panek Kati, Kézdi Imola, Farkas Loránd, Keresztes Sándor.