Rivalda – Groteszk pizsamaparti és székelysploitation

A darab a legkevésbé sem konvencionális: nincs benne lineáris történetmesélés – pontosabban több történet is van benne, a hrabali világ számos eleme megjelenik, ám nem egyszerűen színpadra vitték az író novelláit vagy regényeinek részleteit, hanem a rendező és a színészek világán szűrték át őket, tág teret hagyva az improvizációnak és az interaktivitásnak.

Már maga a díszlet és a jelmezek sem szokványosak: a színpadon egy hálószobának tűnő helyiség jelenik meg, amely rengeteg hófehér párnából és paplanból áll, a színészek pedig – a nők és a férfiak is – fehér ingben és alsónadrágban lépnek színpadra, mintha csak egy groteszk pizsamaparti közepébe csöppentünk volna, ahol a résztvevők különböző történeteket előadva szórakoztatják egymást, néha pedig minden gátlást levetve, gyermeki módon játszanak.

Mindezt – ha már Hrabal – egy mesélő fogja keretbe, aki amolyan házigazdaként az első pillanatoktól kezdve az utolsóig szóval tartja a nézőket, néha szóba elegyedik velük, történeteket mesél, és – mintegy mellékesen – fölvezeti a következő jelenetet.

A színészek pedig a szó szoros értelmében játszanak – a hrabali sztorikat néha groteszk pantomimjáték keretében adják elő, de éppen ettől jön át igazán a mélységük. A gondtalan játék közben ugyanis nagyon is komoly témák jelennek meg a színpadon: párkapcsolatok, a férfi-nő viszony, az ehhez kapcsolódó kudarcok, az egyéni drámák és a diktatúra – hiszen Hrabal mind a nácizmust, mind a kommunizmust telibe kapta, ami lényeges életműve szempontjából, nem csupán a feldolgozott témákat illetően, hanem mert a groteszk és abszurd alaphangot is meghatározta. És persze – mivel Hrabal enélkül sem képzelhető el – a sör is lényegi elem, ezért ha nem is patakokban, de kis csermelyekben folyik a színpadon, mintegy megalapozva a jó hangulatot.

Hrabal történeteiben kulcsfontosságúak az ízes stílusban egyszerű, szinte jelentéktelennek tűnő, de mégis mélységesen emberi történeteket mesélő szereplők, ezért aztán a darabban is főszerepet kap a mesélő – a főiskolai hallgató Keresztes Ágnes kiváló „műsorvezetőként” vezényli végig az előadást, sajátosan átlényegített hrabali történetekkel szórakoztatva a nagyérdeműt.

És az ízes stílusból sincs hiány – a fiatal színésznő kimaxolja a kézdivásárhelyi tájszólást olyan szinten, hogy a darab – a hetvenes évek néger közegben játszódó, a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákat eltúlozva tálaló amerikai blaxpolitation filmjeinek mintájára – igazi székelysploitationként jellemezhető, amit néha ugyan kissé túltolnak, de a váradi közegben mégis igencsak hálás dolog, hiszen biztos sikert hozó egzotikumként hat.

A jeleneteket előadó nyolc színész is maximális fordulatszámon pörög – Dobos Imre hiába a legidősebb a színpadon jelen lévő színészek közül, a lehető leglelkesebben és -odaadóbban veti bele magát az ökörködésbe, ami hatalmas pluszt hoz az előadásba – a művészek csupán egy egyszerű söröskorsót kellékként használva (vagy még azt sem), egyetlen szót sem szólva, csak pantomimezve is képesek igazán súlyos történeteket „elmesélni.”

A sodró lendületű, néha a Monty Python legjobb jeleneteit idéző előadást csupán néhol szakítják meg kisebb üresjáratok, a kelleténél talán kicsivel hoszszabbra nyújtott jelenetek, de ez a további előadások során remélhetőleg megoldódik.

A váradi A hetedik lépcsőfok olyan, mint egy bársonyos állagú, igazi cseh félbarna sör: miután az alkotóelemei kellőképpen összeértek, se nem túl édes, se nem túl keserű, és az alkoholtartalma is pont megfelelő – így tökéletesen biztosítja az alaphangulatot egy kellemes estéhez.

A hetedik lépcsőfok – Hrabali mesék. Rendezte: Balogh Attila. Szereplők: Ababi Csilla, Dobos Imre, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Pitz Melinda, Tóth Tünde, Keresztes Ágnes, Bödök Zsigmond. Dramaturg: Benedek Zsolt. Díszlet: Golicza Előd. Jelmez: Hotykai Evelin.