Múzeum és közösségi tér egyben – Interjú Gyarmati Zsolttal

– Rangos szakmai kitüntetést vehetett át, amely azt tükrözi, hogy Magyarországról is észrevették a „múzeumépítő\" tevékenységét. Hogyan tekint a díjra?

– Ezt a miniszter adja felterjesztés alapján, és úgy tudom, hogy eddig ilyen díjat határon túli szakember még nem kapott. Móra Ferenc régész és néprajzos is volt, ugyanakkor Szegeden múzeumigazgató, ő volt az egyik legnagyobb név a szakmában a maga korában, ezért is nevezték el ezt a díjat róla, és évente három személynek adják át. A minisztérium figyelemmel követi a határon túli kulturális szakmai életet is, Balog Zoltán miniszter úr fővédnökként megtisztelte a Csontváry-kiállításunk megnyitóját is.

– Igazgatói tevékenysége során nemcsak Erdély, de a térség jelentős közgyűjteményeinek sorába emelte a csíkszeredai intézményt. Mik voltak ennek a munkának a legfontosabb pillérei?

– Annak idején, amikor tizenhárom évvel ezelőtt a múzeumhoz kerültem, sok teendő volt, eléggé mélyről kellett a múzeumot „fölemelni\" és új pályára állítani. A városvezetés ebben a munkában folyamatosan partner volt. Most már nem ahhoz viszonyítom a céljaimat és a munkámat, hogy milyen volt akkor, amikor átvettem az intézményt, hanem inkább az elmúlt évekhez képest kell jobbnak lenni. A közelmúlt a mérce, a cél az, hogy megtartsuk azt a szintet, amit ebben az időszakban képviselni tudtunk, vagy tovább tudjunk fejlődni. A múzeum elsősorban az itt dolgozó emberek révén létezik. Egyik fontos lépés annak idején éppen az volt, hogy a tapasztalt kollégák megtartása mellett humánerőforrás-fejlesztésbe fogtunk, és olyan fiatal, lelkes kollégákat sikerült ide vonzani, akik biztosítani tudják a lendületet.

– Az ön vezetésével teljesen új időszak kezdődött a múzeumban. Nagysikerű időszakos kiállításaikkal rendszeresen felhívják magukra a közvélemény figyelmét, jelenleg éppen a legelső Csontváry-tárlatnak ad otthont a Mikó-vár. Ezek a kiállítások hosszas és alapos szervezői munkát igényelnek, de ezek mellett miben állnak a fő célkitűzéseik?

– Hosszú éveknek kellett eltelniük, amíg a szemléletváltás megtörtént az intézményben. Partnereket kezdtem keresni a saját munkámhoz a városban, a régióban és a határon túl is. Ez lassú folyamat volt, de sikerrel járt. Székelyudvarhelyi születésű vagyok, de Csíkszereda elfogadott, és azt tapasztalom, hogy az itteni emberek értékelik a munkám. Nagyon fontos a magyarországi szakmai kapcsolatháló, onnan kaptam módszertani fogódzókat, mintákat, ugyanakkor sok biztatást és megbecsülést a csíkszeredaiaktól. A lendület mellé idővel „fölzárkózott\" a tapasztalat és a rutin is.

A Munkácsy-kiállítás mindenképpen fordulópont volt a múzeum életében. Annak a sikeres menedzsmentje vezetett oda, hogy kezdett megalapozódni a Csíki Székely Múzeum imázsa Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Viszont azokban az években többet beszéltek rólunk, mint amilyen értéket képviseltünk valójában. Fel kellett nőni a Munkácsy-kiállítás után rólunk kialakult képhez. Még mindig dolgozunk ezen, mert ez a kép nem teljes, ugyanis csak arról ítélnek meg bennünket, ami szenzációszámba megy, vagyis a nagyszabású időszakos kiállításainkról. De a múzeum lelke, küldetése, hogy a nemzeti önazonosságunk szellemi és tárgyi világának a gyűjtője, őrzője, szakmai feldolgozója legyen. Ehhez fontos, hogy rendelkezzünk modern műtárgyadatbázissal, legyen jól felszerelt restaurátorműhelyünk, korszerű raktárunk, színvonalas múzeumpedagógiai foglalkozásaink, és hogy a tudományos munka a megfelelő mederben terelődjék.

– A Csíki Székely Múzeum ugyanakkor egy kedvelt közösségi tér is lett.

– Szerettük volna, hogy egy olyan hely legyen a Mikó-vár udvara és termei, ahová egyszerűen jó megérkezni. Régebben azért járt múzeumba az ember, hogy informálódjék, a tudását gyarapítsa, hogy érdekes dolgokat lásson, de ma már több a lehetőség. Mi az eredeti küldetést megtartva azt is fontosnak tartjuk, hogy az igényes szórakoztatás helyszíne is legyen a múzeum. Vannak múzeumpedagógiai foglalkozásaink, előadások, táncházak. A Mikó-vár kétségtelenül olyan „adottság\", amelyre büszkék lehetünk, jól érzik itt magukat a műtárgyak és az emberek egyaránt. Múzeumunk a hagyományok megőrzésén kívül igényes közösségi tér funkcióját is el kívánja látni. Európa bármely kisvárosában megállná a helyét.

– Melyek azok az irányvonalak, amelyeket a következő időszakra kijelölt?

– Elsősorban nyilván a helyi székely közösségünk számára kell egy kulturális irányvonalat mutatni. Olyan közösségi tér és értékőrző intézmény szeretnénk lenni, amelyik folyamatosan élő kapcsolatban áll azzal a közösséggel, amelyiknek az értékeit őrzi. A hagyomány és az értékek őrzése mellett viszont folyamatosan mozgásban kell lennünk, ami azt jelenti, hogy állandóan gyűjtünk értékeket, de aktuális kulturális és szórakoztatási igényeket is ki szeretnénk elégíteni, és a többi kulturális intézménnyel közösen hozzájárulni ahhoz, hogy Csíkszereda egy élhető város legyen. Úgy vélem, jó úton járunk. Büszkék lehetünk arra, hogy olyan intézményeink vannak – a Hargita együttes és a Csíki Játékszín is például – , amelyekről beszélnek Erdélyben és a határon túl is, és amelyeknek a város jó gazdaként a gondjukat viseli.