Hamar kiderült azonban, hogy a kaliforniai székhelyű stúdió nagyobb babérokra tör, és sikeresen véghezviszi azt, amit Walt Disneynek is sikerült a maga idejében: nemcsak a mozijegyre való pénzt udvaroltatja ki apuci zsebéből, hanem valóban igényesen szórakoztat, méghozzá felnőttet és gyereket egyaránt.

Hogy csak a már Disney-égisz alatt megjelenteket említsük, két éve egy őstehetségű szakácspatkány tanított meg minket az ízek és az élet megbecsülésére, tavaly pedig egy kis sárga robot vette ostrom alá a világot – és az Oscar-bizottságot. Akkor már sok filmkedvelő nehezményezte, hogy a WALL-E “csak” a legjobb animációs filmnek járó díjat nyerte el, s nem jelölték a legjobb film kategóriájában, pedig a világ vezető kritikusai közül sokan egyenesen az év filmjének kiáltották ki. Éppúgy, mint elődei, az Up is a film műfaji határait feszegeti – igen, a filmét, és nem a rajzfilmét.

Morcos öregember háza körül épülnek a metropolis új felhőkarcolói. Minden győzködés és vásárlási ajánlat süket fülekre talál: mr. Fredricksen nem hajlandó elhagyni otthonát. Egy szerencsétlen eset miatt aztán egyik reggel érte jönnek a közeli öregotthon ápolói, hogy ha kell, akár erővel is elszállítsák onnan. Fredricksen azonban furcsa módot talál a szökésre: végtelen sok színes luftballont köt a kéménybe, s egyszerűen elrepül a házzal együtt. Jól tesszük, ha hagyjuk magunkat sodródni a légáramlatokkal, mert innentől kezdve a történet anynyira “elszáll”, hogy ha túl erősen kapaszkodunk a moziülés karfájába, bizony könnyen kimaradhatunk egy szó szerint szédítő kalandból.

De nehogy valaki csak akciófilmekből megszokott menekülésekre és izgalmakra számítson, bár abból is akad bőven, amitől az Up újabb előrelépést jelent a soha egy helyben nem toporgó Pixar-palmaresben, az a mesebeli költőiség, amitől lehetetlen elvonatkoztatni a legszédítőbb számítógépes varázslás közepette is. De nem éppen az a poétikus hangulat hatja át ezt a filmet, mint az előzőeket: itt már képtelenség eltitkolni, hogy a Pixar mágusai alaposan felkészültek japán rajzfilmből.

Főképp egy Mijadzaki Hajao nevezetű mester alkotásait nézegethették előszeretettel az utóbbi időben. Mijadzaki filmjeinek az Amerikai Filmakadémia is segített bekerülni a nyugati köztudatba, amikor a nagyszerű Chihiro Szellemországbant a legjobb animációs filmnek járó díjjal tüntette ki – ez volt az egyetlen alkalom, amikor ezt az elismerést nem angolul beszélő filmnek adták.

Ezeket az alkotásokat mindenkinek látnia kell, Hollywoodhoz szokott szemünk és lelkünk számára idegenségükben varázslatosak, szavak nélkül beszélnek, könnyedén röpítenek ki a valóságból elképzelt tájakra és elképzelhetetlen magasságokba – és épp ezt a mágiát hordozza az Up is.

Be kell látnunk, hogy a Pixar animációi a legnagyobb, legelismertebb filmekkel kelnek versenyre, most már évről évre. A lehető legkomolyabban kell venni ezeket a meséket, amelyek a filmművészet standardjait is egyre magasabbra helyezik. Cannes-ban már odafigyelnek: az idei fesztivált az Up nyitotta.