A Ruben Fleischer rendezte Zombieland tulajdonképpen műfajparódia: a George A. Romero által megteremtett szubzsáner összes jellegzetes kliséjével találkozhatunk benne, ám miközben a csattogó fogakkal, félig elrohadt arccal, hörögve vágtató zombik az élő embereket üldözik, majd jóízűen elfogyasztják, számos, a klasszikus burleszkfilmekből ismert geg rezonáltatja be a nézők rekeszizmait.

A sztori sallangmentesen indul, nem pazarol sok energiát arra, hogy elmagyarázza, mitől is vált az emberiség elsöprő többsége friss, nyers emberi belsőségekre áhítozó groteszk gurmanddá. Rögtön belecsap a lecsóba, és a narrátor-főszereplő közli: egy rejtélyes, a kergemarhakórhoz kapcsolódó új vírusnak tudható be az apokalipszis, miközben a .REC és a Holtak naplója alapszituációját idéző képsorokban, egy híradós operatőr kamerájának lencséjén keresztül lehetünk szemtanúi egy zombitámadásnak.

A Zombieland már mindjárt az elején jelzi, hogy nem kívánja komolyan venni saját magát: miközben a főszereplő egyetemista srác abban a reményben indul útnak Columbusba, hogy még életben találja családját, elmeséli, milyen szabályok betartásával maradt életben. Miközben pedig mesél, határozottan úgy érezzük magunkat, mintha egy zombivadász-oktató filmet néznénk: a képes illusztrációk mellett folyamatosan jelennek meg a szabályok írott változatai – csak hogy ne felejtsük el, épp melyik szituációban vagyunk.

A Zombieland amúgy a klasszikus road movie-kat idézi, hiszen a főszereplők a posztapokaliptikus világon át vezető, totálkárosra tört autóroncsokkal és romba dőlt településekkel szegélyezett útjuk során meghatározott cél, egy Los Angeles-i vidámpark felé tartanak, mivel a legenda szerint ott nincsenek zombik. Ezzel aztán két másik műfaj is megkapja a magáét – a már említett road movie mellett a Carnivale jellegű, cirkuszos-vidámparkos misztikus thrillerek is. A zombibohóc telitalálat, a vidámparki leszámolási jelenet pedig Ray Bradbury Gonosz lélek közeleg című horror regényét idézi.

A film amúgy bizonyos elemeiben eltér a Romero-féle iskolától: itt ugyanis az élőholtak nem vánszorognak, mint a Chemotoxszal lefújt őszi légy, hanem úgy sprintelnek, hogy Usain Bolt életben maradása is kérdéses lenne ebben a zombifertőzött világban. Az azonban már a Romero-féle Holtak hajnalában megfogalmazott, kissé szájbarágós társadalomkritikával szembeni fricska, hogy kiderül: a fertőzést vélhetően egy titokzatos hajléktalan indította el.

A legnagyobb poén azonban az a jelenet, amikor Hollywoodba érkezve az egyik főhős nagy kedvencének, Bill Murray-nek a villájában szállnak meg – erre pedig felbukkan a zombinak maszkírozott Murray, akivel aztán szellemirtósat játszanak. Frenetikus epizód, a jelenetek abszurdsága már-már a Monty Python világát idézi. Maga a Zombieland amúgy komolyan hajaz a Tarantino-Rodriguez-féle filmekre is, a történet gyakran idéz az Alkonyattól pirkadatigból és az El Mariachiból, azaz a Desperadóból. E filmek kissé zakkant főhőseit idézi a Woody Harrelson által zseniálisan alakított Tallahassee, aki valóságos művészetté fejlesztette a zombiirtást, és e művészetbe a néző is meglehetős gyakorisággal betekintést nyer.

Jól összerakott film tehát a Zombieland: a sablonos alaptörténetet és karaktereket sikerült jó poénokkal összeforrasztani, ami egész élvezetes műfajparódiát eredményezett. Kérdés, hogy van-e annyi energia és kreativitás az alkotókban, hogy ezt a tervezett folytatásokban is végigvigyék, de ettől függetlenül a Zombielandet csattanós válasznak tekinthetjük a manapság világszerte dúló újvírus-hisztériára.