Persze nem is csoda, hogy ekkora hírverést csaptak a filmnek, hiszen a Titanic óta ez James Cameron első mozifilmje, ráadásul minden idők legdrágább mozijáról van szó: maga a két és fél órás mű mintegy 300 millió dollárba került, a promóciós kampány és a forgalmazás pedig további 200 milliót emésztett fel.

Mivel pedig 200 millió zöldhasúból nemcsak arra futotta, hogy a hagyományos csatornákon sulykolják ezeket az információkat, de még arra is, hogy a Dr. Csont egyik epizódjában is reklámozzák, nem csoda, ha ez lett minden idők egyik leginkább várt filmje, amely csak a premier napján, pénteken 27 millió dollárt fialt.
Pedig maga a sztori nem sokat árul el arról, hogy tizenöt évig érlelődött. (Cameron állítólag már 1994-ben papírra vetette a történet első változatát, ám eldöntötte: csak akkor vág bele az elkészítésébe, ha meglesz a megfelelő technológia.

Az időt végül akkor látta elérkezettnek, amikor megnézte A gyűrűk urát a moziban, és a számítógépes animáció segítségével megjelenített Gollam meggyőzte arról, hogy a CGI-technológia utolérte a fantáziáját. Persze a szükséges 3D-technika kifejlesztéséhez maga is hozzájárult, a színészek mozgását már forgatás közben a virtuális világban megmutató programnak pedig Steven Spielberg, George Lucas és Peter Jackson is a csodájára járt).

Szóval maga a sztori, illetve annak fordulatai enyhén szólva nem hatnak olyan revelációs erővel, mint a tíz évvel ezelőtt bemutatott Mátrix vagy annó A csillagok háborúja. Az Avatar tulajdonképpen a jövőbe (2154-ben járunk), egy távoli bolygóra helyezett Farkasokkal táncoló-történet. Jake, a bevetésen megsérült, és ennek nyomán tolókocsiba kényszerült tengerészgyalogos meggyilkolt ikertestvére helyett beugrik az Avatar-programba. Ennek lényege, hogy az Alfa Centauri (a hozzánk legközelebbi csillagrendszer)

A jelzésű csillagja körül keringő gázbolygó, a Polüphémosz Pandora nevű holdján – amely gazdag, a Földéhez hasonló élővilággal rendelkezik, de mivel a légkörben nagy menynyiségű ammónia található, az emberek csupán légzőkészülékkel közlekedhetnek a felszínén – elvegyüljön az őslakos humanoid faj, a na’vik között. Ehhez emberi és na’vi DNS felhasználásával kifejlesztett na’vi testbe költöztetik a tudatát, így tulajdonképpen távirányítással képes működtetni a testet.

A gyönyörű, de veszélyes őserdőben lakó na’vik primitív, törzsi körülmények között élnek, nem ismerik a modern technikát, dárdával és nyíllal vadásznak, tank helyett pedig hatlábú, lószerű vagy ikran nevű, pteronodonhoz hasonlatos lények hátára pattannak. Mindez jelzi, hogy évmilliók alatt kifejlődött, ősi kötelék fűzi őket a bolygóhoz, és annak minden élőlényéhez. Ezt az idillt akarják felborítani a bolygóra érkezett emberek, akik az őserdő letarolására készülnek, ugyanis a na’vik lakóhelye alatt, a föld mélyén található az unobtánium nevű ásvány, amely elképesztően drága, mivel képes leküzdeni a gravitációt.

A na’vi testben tevékenykedő Jake eleinte lelkesen küldi jelentéseit a háromméteres, kék színű lények mindennapjairól a bányatársaság zsoldosseregét vezető Quarritch ezredesnek, ám néhány hónap alatt annyira megkedveli az őslakókat, hogy immár az ő oldalukon száll harcba az emberek ellen.

Az Avatarból (maga a szó a hindu kultúrából származik, a földi világba leszálló istenség inkarnációját jelöli) tehát lépten-nyomon a Farkasokkal táncoló, illetve Az utolsó szamuráj kliséi köszönnek vissza, hiszen ahogy előbbi Dunbar hadnagya és utóbbi Algren századosa a sziú, illetve az ősi japán kultúra megismerése nyomán ellenségből baráttá válik, úgy lesz Jake is a na’vik legelszántabb védelmezőjévé.

Más elemek is ismerősek korábbi alkotásokból: a gonosz bányatársaság motívumával az Emlékmásban találkozhattunk, a lépegető ember irányította harci robot Cameron A bolygó neve haláljából, illetve a Full Metal Panic című animéből van már meg, a dús őserdő borította bolygó pedig A csillagok háborúja Baljós árnyak című részéből.

Maga az egész film így tulajdonképpen egy ökohippi szellemiségű önkritika, a fehér ember, illetve az egész emberiség utópisztikus környezetbe helyezett önostorozása, amiért sikerült kiirtanunk az amerikai indiánokat, illetve amiért folyamatosan raboljuk a Föld természeti kincseit. (Nem kevésbé szájbarágós elem, hogy a bolygó szellemét, az ősanyát Eywának, azaz Évának hívják).

Ráadásul becsúszott néhány bosszantó baki is: ha a Pandorán minden nagytestű állat hatlábú, akkor hol bicsaklott meg az evolúció, azaz a na’vik miért rendelkeznek csupán négy végtaggal? (Már azon a szemponton kívül, hogy így jobban hasonlítanak az emberekhez, ergo könnyebb megbarátkozni és azonosulni velük). Emellett az is kérdés, hogy a lebegő hegyeken, amelyek semmilyen összeköttetésben nincsenek a bolygó vízrendszerével, mi táplálja az állandó vízeséseket?

Mindezek mellett azonban ami a Cameroné, azt meg kell adni neki: a bakiktól eltekintve a Pandora világa meglehetősen aprólékosan kidolgozott, még a na’vik mintegy ezer szóból álló nyelvét is megalkották a film kedvéért. A látványvilág pedig egyszerűen lélegzetelállító, a 3D-moziélményt nehéz leírni, ez tényleg az a film, amelyet lehet ugyan, de nem érdemes torrentről letöltve otthoni számítógépen nézni. A buja őserdő egzotikus növényeit a legnagyobb műgonddal tervezték és rajzolták meg, az állatok pedig a pörölyfejű titanotérosztól a vérengző thanatorig a lehető legéletszerűbbek. A legjobb az a kis repülő, gyíkszerű lény, amelynek szárnyai Leonardo da Vinci helikopterét idézik.

A na’vik megjelenítése is szenzációs, mozgásuk a legkevésbé sem tűnik számítógép-animáltnak, tömegük van, és olyan kecsesek, anynyira illeszkednek az élő szereplőkhöz, hogy egy pillanatra sem tűnik föl: nem valódiak. Ezt az érzést erősíti az is, hogy sikerült a nekik hangjukat kölcsönző színészek arcmimikáját is maradéktalanul bevinni a filmbe (amelynek amúgy 40 százaléka valódi, 60 százaléka pedig komputeranimált elemekből áll), így „élő”, szerethető lényekké váltak.

Az igazi színészek közül Cameron régi „harcostársa”, a sci-fi-műfajban halhatatlanságát az Alien-sorozatban megalapozó Sigourney Weaver emelhető ki.
Mindent összevetve, a nem túl eredeti történet ellenére az Avatar a nem csupán egyszer nézhető filmek kategóriájába tartozik, és a beígért folytatás tekintetében vessük bizalmunkat Cameron mesterbe: A bolygó neve halál és a Terminátor – Az ítélet napja című filmjeivel megmutatta, hogy egy kultuszfilm második része lehet jobb, mint az első. Reméljük, ezúttal sem hagy cserben.