Közelkép: Emmerich újratöltve: utána az özönvíz

A 2012-ben nem mutáns óriásgyík vagy a földön kívüliek támadnak bolygónkra, hanem a Holnaputánhoz hasonlóan a természet elégeli meg az emberiség eddigi tevékenységét.

Itt azonban nem a meteorológia lesz a főellenség, hanem a Nap: a példátlan mértékű napkitörések nyomán az amúgy semleges neutrínók feltöltődnek, ez fölforralja a Föld magját, ami soha nem látott, tízes erejűnél is nagyobb földrengéseket, ezek következményeként pedig másfél kilométeres magasságú szökőárakat eredményez. A magyarázattól bizonyára minden fizikus és geológus röhögőgörcsöt kapna, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy valamilyen ürügy nyomán látványos számítógépes grafikák segítségével semmisülhessen meg az emberiség összes jelentős kultúrkincse.

És hogy miért 2012? Hát mert a híres, kőbe faragott maja naptár, amelyet még az 1500-as években fedeztek fel, és amely öröknaptárként a következő néhány évszázadra is érvényes, 2012-ben véget ér. Ebből néhány aggodalmaskodóbb embertársunk arra következtetett, hogy a rég elpusztult közép-amerikai civilizáció előre látta: egy újabb özönvíz ebben az évben elpusztítja a Földet. Ennél tutibb nyersanyag pedig egy Emmerich-kaliberű „pusztítónak” nem is kellhet.

A probléma azonban az, hogy Emmerich mester egyszerűen elfelejtett bármi újdonságot adagolni a filmbe. A CGI-csapat kitűnő munkát végzett, ámde a lélegzetelállító (vagy annak szánt) katasztrófajelenetek közötti részt egész egyszerűen elfelejtette bármi olyasmivel megtölteni, ami akár a legkisebb mértékben is hasonlítana egy saját történethez. Eredetiségről ugyanis végképp szó sincs: a 2012-ben részben saját korábbi filmjeiből, részben pedig más közismert katasztrófamozikból – Armageddon, Deep Impact, Dante pokla, Vulkán, Világok harca, a Poszeidón-katasztrófa – vett kölcsön látvány-, sőt gyakran sztorielemeket is.

A Yellowstone Nemzeti Parkban feltörő szupervulkánból záporozó tüzes szikladarabok az Armageddon meteoritesőjét idézik, a gyilkos szökőárat pedig a Deep Impactben láttuk már. A főszereplőt és annak családi körülményeit a Világok harcából kölcsönözték: az anyagi gondokkal küszködő, itt John Cusack alakította elvált apa, aki gyerekeit próbálja megmenteni a kataklizmától, teljes egészében a Spielberg-féle film Tom Cruise játszotta főhősének koppintása. A „csak tiszta forrásból” elv alapján saját kútfőből merített motívumok közül elég csak a várható katasztrófát előre látó, zakkant rádiós alakját megemlíteni: a Woody Harrelson alakította hangyás fickót egy az egyben az Emmerich által producerként jegyzett Mérges pókokból emelték át.

És ha már szupersztárok: hiába szerepel a filmben Harrelson mellett Danny Glover vagy John Cusack, a gyakorlatilag nem létező történet miatt sok esélyük nincs a kibontakozásra, ezért aztán nem is erőltetik agyon magukat. Glover a melodramatikus lelkületű elnök szerepében egyenesen kínos – igaz, igazából ez is a forgatókönyvíró sara.

A 2012-be mindezek ellenére szerettek volna egy kis többletet is belevinni a parttalan pusztítás mellett, ezt pedig a társadalomkritikában vélték fölfedezni. Így aztán kiderül, hogy valahol, a világ távoli pontján a várható pusztulásról már évek óta tudó kormányok olyan gigantikus hajókat építenek, amelyek legalább az emberiség egy részének megmenekülését lehetővé teszik. A hajókra persze nem akárki kerülhet fel: eurómilliárdokban mérhető a jegyár, így csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak – ennyit a sokat hirdetett egyenlőségről és szolidaritásról.

A történet amúgy a végére amolyan igazi bibliai özönvízsztorivá alakul, csak hogy még egy lekoppintott klasszikus bekerüljön a képbe, és hogy ezzel Emmerich – legalábbis az utalás szintjén – visszatérjen 1984-es berlini vizsgafilmje, A Noé bárkája-elv címéhez. Itt persze szó szerint kell érteni a bárkát – mint ahogy az egész film is túl komolyan veszi önmagát, számítógépanimált pusztulásostul és innen-onnan összeszedett motívumostul. Igaz, ha a közönség továbbra is képes megrohamozni a mozipénztárakat, hogy popcornt rágcsálva nézze végig, ahogy Roland Emmerich ismét látványosan ismétli önmagát, akkor végül is igaza van a német mesternek. Akkor tényleg utána az özönvíz.