Közelkép: Ádám és Éva, a teremtők

A rendező, aki tizenhárom évvel ezelőtt A kocka című remekbe szabott horrortörténettel tette le a névjegyét, ezúttal a sci-fi műfaj irányába tett kirándulást, és legújabb filmjében arra keres választ, meddig feszegethetők a tudomány határai, meddig tekinthető a tudományos kutatás az emberiség javát szolgáló tevékenységnek, és mikortól számít a természet rendjébe való beavatkozásnak.

A történet főszereplője egy fiatal kutatógenetikus pár, Clive és Elsa, akik egy nagy hatalmú cég megbízásából különböző állatok génjeit vegyítve olyan lényeket hoznak létre, amelyek bizonyos tulajdonságait, esetleg általuk termelt fehérjéket felhasználva a gyógyászati ipar hasznára lehetnek. Elsa azonban nem elégszik meg ennyivel, ezért emberi DNS-t is felhasznál – ezzel pedig olyan helyzetbe hozza magát és Clive-ot, amelyből már nincs kiút, a kísérlet ugyanis túl jól sikerül, az általuk létrehozott lény pedig egyre komolyabb gondokat okoz.

A film alapsztorija sokak számára talán olyan B kategóriás sci-fiket idéz, mint például A lény című mozi, amelyben földön kívüli és emberi DNS felhasználásával „pancsolnak” össze egy szuperképességekkel bíró emberfeletti lényt. A Hibrid azonban nem csupán minél több üldözős-lövöldözős akciójelenet egymás után zsúfolására épülő mozi. Natali komoly erkölcsi problémákat feszeget, miközben megfogalmazza – de meg nem válaszolja – a kérdést, hogy meddig mehetünk el a természet titkainak kutatásában anélkül, hogy visszafordíthatatlan károkat okoznánk.

A történet alapján Natali nem túl megengedő, a legkevésbé sincs meggyőződve arról, hogy alkalmasak lennénk az ilyen, komoly felelősséget felvető helyzetekkel való szembenézésre. Clive és Elsa szinte gyermeki felelőtlenséggel, éretlen kamaszként veti bele magát a kísérletbe, amely aztán nagyon rövid idő alatt kicsúszik a kezükből. A következményeket azonban ennek ellenére sem mérik fel, amíg már túl késő lesz, és be nem következik a tragédia, amelynek végén csakis bukás lehet a sorsuk.

A kamaszos „minden mindegy” helyzetet Natali sajátos szójáték segítségével teszi szemléletessé. A főszereplőknek munkát adó intézet neve rövidítve Nerd, ami az angolban nagyjából a stréber könyvmolyt jelenti, aki ugyan matekból, illetve minden egyéb reál tantárgyból zseni, ám született lúzer, akit az osztály menői legfeljebb annyira méltatnak, hogy néha bezárják a biológiaszertárba. Az emófrizurás Clive és öccse figurája pedig sokkal inkább egy ilyen karaktert idéz, mint egy komoly tudósét.

A Hibrid amolyan bibliai parafrázis, amelyben azonban Elsa és Clive Ádám, Éva, valamint Teremtő egyben. Elsa Évaként ráveszi Clive-ot, hogy egyen a tudás almájából, azaz a tudomány segítségével tapasztalják meg, milyen új lényt teremteni. A teremtmény azonban fellázad ellenük, Elsának pedig a végén nemhogy a Teremtőnek kijáró dicsőség nem jut ki, de kitaszíttatik a mennyből, az elismert tudósok köréből is, ráadásul fájdalommal kell megszülnie magzatát.

A sötét hangulatú történetet Natali és Tetsuo Nagata operatőr hideg, kékes fényben úszó képekkel teszi még hátborzongatóbbá, a steril, laboratóriumi környezetet pedig odakint sem váltja szívmelengetőbb közeg, hiszen a csúcsjelenet például éjszaka, egy behavazott erdőben játszódik. A férfi főszerepre telitalálat volt Adrien Brody kiválasztása. Brodynak idén már ez a második sci-fi szerepe a Ragadozók mellett, és bár karaktere nem is lehetne ellentétesebb a kultuszfilm Antal Nimród-féle folytatásának kemény kötésű zsoldosáéval, itt is végig kiválóan és meggyőzően hozza a figurát.

Méltó partnere a gyermekkori traumáit feldolgozni képtelen, azokat egy nagyszabású felfedezéssel kompenzálni akaró Elsát megformáló Sarah Polley, valamint a lényt játszó Delphine Chanéac. A trükk- és maszkmestereknek is elismerés jár, Dren, a hibrid teremtmény (akinek neve az őt létrehozó társaság fordítottja, és mint ilyen, valóban szöges ellentétben áll az esendő „nerd” tudósokkal, hiszen ő valóban szinte istenien tökéletes) ugyanis épp annyira emberire, de mégis taszítóan idegenre sikerült, amennyire a történet hitele szempontjából szükséges.

Persze azért a Hibrid egyáltalán nem tökéletes film, bosszantó például, milyen butácska, kiábrándítóan egyszerű módon, a kromoszómák „násztáncát” kinagyított képernyőn követve alkotják meg a főszereplők teremtményüket, ráadásul nem ez az egyetlen, a történet súlyát csökkentő, suta megoldás a forgatókönyvben.

Ettől eltekintve azonban Natali története még jóval a Vége lepergése után is továbbgondolkodásra készteti a nézőt arról, hogy lehet-e büntetlenül istent játszani. Mindenesetre vélhetően még az eddiginél is szkeptikusabban viszonyul majd a nagy garral beharangozott tudományos újdonságokhoz, és fokozottan óvakodik a génmódosított kukoricától. Pedig annak nincs is gyilkos méreggel teli, halált osztó fullánkja, mint a filmbeli lénynek.