Közelkép: a végzet hajtóvadászaton

Ilyen film a Végső állomás, amely annak idején még érdekes volt, hiszen régi dilemmát vetett fel ugyan, de azt élvezetes stílusban tálalta: a főszereplők azzal az ősi problémával viaskodtak, hogy elkerülhető-e a végzet? A témát aztán az első rész sikere nyomán tovább húzták, de hát az alapkonfliktus variálhatatlansága miatt gyakorlatilag mindegyik film ugyanarról szólt. Nincs ez másképp a negyedik részben sem, amelyben egyetlen ok indokolhatta az újabb folytatást: a modern mozitechnika, vagyis az a tény, hogy nem csupán két, de három dimenzióban tárható a nézők elé a főszereplők módszeres feltrancsírozása.

Az alapsztori unalomig ismert, a film kezdetén ezúttal egy autóversenyen találjuk az obligát tinédzsercsapatot. A főszereplő, Nick az, aki furcsa látomást él át: az egyik autó a nézők közé csapódik, és összes barátja, vele egyetemben szörnyű halált hal. A látomás nyomán kimenekíti cimboráit, valamint néhány, a közelükben ülő idegent, így túlélik a katasztrófát. Az öröm azonban természetesen nem tart sokáig: a halál menetrendszerűen érkezik, hogy egymás után levadássza azokat, akik megmenekültek a karmai közül.

Ahogy azt már említettem, a filmben semmi újszerű nincs, a forgatókönyvíróknak csupán azon kellett agyalniuk, milyen rafinált haláleseteket találjanak ki a főhősöknek. Így aztán bőségesen spriccel a vér, repülnek a leszakadt fejek és végtagok, és a vörös festék mellett a darált sertéshúsnak, illetve belsőségeknek is nagy keletje lehetett a kellékesek otthonához közeli közértekben.

A végső állomás negyedik része ennek nyomán vélhetően mély fanyalgást váltana ki a horrorműfaj igazi rajongóiból, de a film valószínűleg nem is nekik készült. Inkább azoknak a rotten.com vagy shownomercy.com-junkieknak, akik valamilyen perverz belső indíttatás nyomán imádnak mindenféle szörnyű balesetekben elhunyt, feldarabolt, péppé zúzott hullákról készült fotókat bámulni.

A film most mozgókép formájában, három dimenzióban mutatja be mindezt, de azon átlagnéző, akinek nem válik szaporábbá a lélegzése és nem kezd el csillogni a szeme, ha kiontott beleket vagy járdán szétfröccsenő agyvelődarabokat lát, nem sokat kap a mozijegy áráért. Az egyetlen igazán jó ötlet a zárójelenet, amelyben röntgen-üzemmódban, lassítva látjuk, milyen az, amikor egy teherautó berohan egy kávézóba, és halálra gázolja az ott ülőket.

Amúgy a tízpercenként bekövetkező, premier plánban bemutatott, szörnyűbbnél szörnyűbb balesetek már nem is borzasztanak, inkább nevetésre ingerelnek – lehet, valójában ez is volt az alkotók szándéka: röhögjük szembe a halált, ha már úgysem menekülhetünk előle. A végső állomás egyébként a görög tragédiák kései, ultralight utánérzésének is tekinthető, hiszen a főhősök itt sem kerülhetik el a végzetüket – azzal a különbséggel, hogy itt semmilyen, az istenek és az ősi törvények ellen vétő cselekedetet nem követnek el, amiért bűnhődniük kellene.

Csupán rosszkor voltak rossz helyen, és ez épp elég ahhoz, hogy Tükhé, a sorsszerűség, a véletlen és a végzet istennője hajtóvadászatot indítson ellenük. Nincs is más választása, hiszen ma már nem nagyon vannak igazi tragikus hősök, lévén, hogy az ősi szabályok sem érdekelnek senkit. Csak hát mindezt eddig már három részben is a képünkbe vágták, a negyedik epizód pedig egy fél gondolatfoszlánnyal sem tesz hozzá többet ehhez a tanulsághoz.