Közelkép: Kozmikus újjászületés-történet

A nyitó képsorok – egy hosszú, ráközelítéses snittből álló űrjelenet – egyszerűen lélegzetelállítóan szépek. Ugyanakkor – szerencsére – nem a látvány a film egyetlen erénye, a történeten végig jelen levő feszültség és a sztori rétegzettsége, mélysége is a jó mozik közé emeli az alkotást. A kamaradrámaként is jellemezhető történet színhelye maga a végtelen űr: a mindössze három szereplő – akiből hamarosan csak kettő marad – egy amerikai űrrepülőgép fedélzetén érkezik a kozmoszba, hogy javítási munkálatokat végezzen a Hubble űrtávcsövön. Egy váratlanul lecsapó űrtörmelék-zápor azonban katasztrófát eredményez: megsemmisíti az űrhajót, így a Sandra Bullock alakította Ryan Stone doktor és a George Clooney által megszemélyesített veterán űrhajós, Matt Kowalski magára marad, és ketten próbálnak meg először a rommá vált űrrepülőgéphez, majd a Nemzetközi Űrállomásra eljutni, hogy visszatérhessenek a Földre.

A Gravitáció jóval több egyszerű akció sci-fi-nél, a történet maga keretként szolgál ahhoz, hogy végig követhessük a gyermeke elvesztése okozta trauma miatt teljesen magába forduló Stone doktornő jellemfejlődését, sőt újjászületését. A film ugyanis metaforaként értelmezhető, a születés, újjászületés metaforájaként, amit Cuarón bizonyos képi megoldások alkalmazásával is nyilvánvalóvá tesz. Stone egy darabig Kowalskira van utalva, azonban amikor egy újabb baleset miatt elszakadnak, már egyedül kell boldogulnia – vagyis az új élet születésében itt ér véget a férfi szerepe. A hosszú, fehér kötelet az űr sötét háttere előtt maga után vonszoló fehér űrruhás alak a spermiumot idézi, de hogy az egész metafora még egyértelműbb legyen, azt Cuarón kissé talán már túlságosan is szájbarágósan oldja meg, amikor Stone végre bejut az űrállomásra, és ott űrruhájától megszabadulva, a súlytalanság állapotában lebegve, a tekergő csövek között magzati pózt vesz fel. Innen következik az újabb fejezet, amikor saját erejéből kell a végzetesen megrongálódott ISS-ről a kínai űrállomásra eljutnia, hogy aztán a „születés” traumáját megélve egy tóból másszon ki, és megtegye az első bizonytalan, majd egyre határozottabb lépéseket az új élet felé.

A film igazi jutalomjáték Sandra Bullock számára, aki a kötelező hepienddel végződő romantikus komédiák világából most feljebb lépve meggyőzően alakítja a letargiából felébredő, és a kiélezett helyzetben a küzdeni tudást magában felfedező karaktert. Jó pont az is, hogy több, korábbi űrfilmre való utalás is helyet kapott a műben – az összekötő kapcsot Ed Harris játssza, aki Az igazak című filmben John Glennt játszotta, az Apollo 13-ban pedig a küldetésirányítót. Ezúttal is utóbbi szerepben találkozunk vele, igaz, csak a hangját hallva. Meglehetősen kínos ugyanakkor az a jelenet, amely a WALL-E című, amúgy kitűnő animációs filmet idézi, és amelyben Stone egy tűzoltó készüléket használ „hajtóműként” az űrben. Ugyancsak túltolták azt az epizódot, amelyben a nézők hosszasan csodálhatják Stone súlytalanságban lebegő könnycseppjeit 3D-ben.

A pozitívumok azonban jócskán felülmúlják a film negatívumait – kezdve attól, hogy a fizikai realitásokat tiszteletben tartva nem alkalmaztak hangeffektusokat az űrben játszódó pusztulásjelenetekben, egészen addig, hogy a képi világ lélegzetelállítóan van megkomponálva. Ezt a filmet tényleg csak 3D-ben érdemes megnézni, különben elvész az esztétikai élmény. A lényeg ugyanakkor mégis az, hogy érdemes megnézni, Alfonso Cuarón ugyanis a 2006-os Az ember gyermeke után újabb kitűnő sci-fit forgatott „az élet él és élni akar” témában.

Gravitáció. (amerikai sci-fi, 90 perc, 2013).
Rendezte: Alfonso Cuarón. Szereplők: George Clooney, Sandra Bullock, Basher Savage. Írta: Alfonso Cuarón, Jonás Cuarón, Rodrigo García. Kép: Emmanuel Lubezki, Michael Seresin. Zene: Steven Price. Értékelés az 1-10-es skálán: 9