Közelkép: Egy kültelki donjános felemelkedése

Az eredmény a Don Jon lett, egy pornófüggő New Jersey-i macskajancsi kimondottan élvezetesre sikerült története, amelyben nem csupán a főszerepet játssza Levitt, de a forgatókönyvét is ő írta, és a rendezői székben is ő foglalt helyet. A főszereplő, Jon Martello éli a kültelki háemcsé (azaz helyi menő csávó) diszkópatkányok mindennapi életét: hét közben konditerembe jár, hogy keményre gyúrja magát, rendbe teszi a lakását és az autóját, hétvégén pedig esténként a haverokkal a diszkóban lóg, ahol minden alkalommal fölszed egy bombázót, akivel otthon elszórakozik, majd dobja. Jon ugyanis – akit hódításai miatt neveztek el a haverjai Don Jonnak – menthetetlenül pornófüggő: a legdögösebb bombázóval folytatott hancúrozás után is azonnal a laptopja után nyúl, mivel csak a szexvideók nézése okoz számára igazi kielégülést. Súlyosbító körülményként mindezt vasárnaponként a templomban is meggyónja. Mindez akkor kezd igazán problémát jelenteni, amikor megismerkedik Barbarával, a legszebb nővel, akivel valaha találkozott, aki azonban nem adja neki oda azonnal magát. Jonnak – talán életében először – udvarolnia kell, majd ahogy a kapcsolat lassan halad előre, előjönnek a konfliktusok. Barbara ugyanis uralkodni akar fölötte, olyanná akarja tenni, mint amilyen a képzeletében élő romantikus herceg. Ennek része, hogy letiltja a pornóról. Jon aztán az esti iskolában, ahová Barbara követelésére iratkozott be, hogy legyen belőle „valaki”, megismerkedik egy idősebb nővel, aki rádöbbenti, hogy addigi élete nem feltétlenül volt minden életek legjobbika.

A film valójában coming of age-sztori, Jon beavatástörténete, aki a két nővel kialakított kapcsolat során válik igazán felnőtté. Levitt nagyon jól ragadja meg a 21. századi, külvárosi karaktereket és miliőjüket: a tipikus olasz prolicsaládot, ahol az apa és a felnőtt fiú atlétában falatozzák az anya által készített tésztaételt, a sekélyes, csak a külsőségeknek élő, a kitörés lehetőségét egy általa irányítható, „jó partiban” látó, számító nőt és a szintén meglehetősen sekélyes, de emberileg és morálisan fejlődőképes „donjánost.”

A film egyik alapmotívuma az elidegenedettség: ahogy Jon húga a templomban és a családi ebédlőasztalnál is szótlanul mélyed bele okostelefonjának kijelzőjébe, ugyanúgy képtelen Jon is valós emberi kapcsolatokat teremteni, csak a virtuáliában érzi jól magát, egészen odáig menően, hogy a pornót sokkal magasabb rendű élvezetnek tekinti, mint az élő szexet. Ahhoz, hogy ebből az állapotból kiszabaduljon, egy idősebb – de persze azért vonzó –, a „régi”, okostelefon és internet előtti világot képviselő nő kell, aki rádöbbenti, hogy mégis csak érdemesebb a való világban élni. Nagyon 21. századi a film képi világa is, a Jon életének állandó elemeit bemutató jelenetek folyamatosan ismétlődő képekből és hangeffektusokból állnak össze, úgy pörögnek, mint egy klip, vagy mint egy honlap tetején a reklámbanner üzenetei. Ez jól sikerült, ugyanakkor a remegő kézi kamera használata egyrészt ma már semmilyen eredetiséget nem hoz egy filmnek, másrészt pedig ebben az alkotásban igazán szerepe sincs a rendszerint dokumentarista hatást keltő vizuális fogásnak, így inkább zavaró. A színészi játékra viszont nem lehet panasz: Gordon-Levitt jól hozza a kültelki macsót, akárcsak Julianne Moore a sekélyes fickót a való életbe, a felnőttkorba beavató, részben szerető-, részben anyakaraktert. A legjobb azonban Scarlett Johansson: az inkább intellektuális szerepekben megszokott színésznő valósággal tobzódik az üres fejű, sznob liba szerepében, ahogy rágózik, ahogy viselkedik, illetve ahogy a sajátos szlengben megszólal, az már-már olyan, mint egy élő szociológiai tanulmány. Ami egyébként a teljes filmre is igaz.  

Don Jon
(Don Jon. Amerikai vígjáték, 90 perc, 2013). rendezte: Joseph Gordon-Levitt. Szereplők: Joseph Gordon-Levitt, Scarlett Johansson, Julianne Moore, Tony Danza, Glenne Headly, Rob Brawn, Brie Larson. Írta: Joseph Gordon-Levitt. Kép: Thomas Kloss. Zene: Nathan Johnson. értékelés az 1-10-es skálán: 8