Kívül mindegyik szekértáboron

A huszonöt éve Kolozsvárról Magyarországra áttelepedett író a Látó szépirodalmi folyóirat meghívására látogatott haza. Kovács András Ferenc költő, a Látó főszerkesztőjének (képünkön jobbra) üdvözlőbeszédében körvonalazódtak Bodor életrajzának jelentősebb állomásai: a kolozsvári gyermekévek, politikai rendőrségi kihallgatások, majd az 1952–54 közötti börtönévek, amely után Bodor elvégezte a protestáns teológiát, de lelkészi szolgálatot nem vállalt, ehelyett másoló-műfordító irodában, levéltárban dolgozott, később szabadfoglalkozású íróként élt. Első novellája az Utunkban jelent meg, a Forrás-sorozatban kiadott debütkötete, A tanú után szabadúszóként rendszeresen közölt a kolozsvári folyóiratban. Bodor Ádám megjegyezte, 150–200 írását hozta az Utunk, amelyből soha nem utasítottak vissza egyet sem, míg a marosvásárhelyi Igaz Szó akkori főszerkesztője következetesen elzárkózott közlésétől.

A kivándorló Bodortól irodalmi berkekben legendás baráti társaság búcsúzott Kolozsváron, közöttük olyan személyiségekkel, mint Bretter György filozófus vagy K. Jakab Antal irodalomtörténész. Magyarországon a Magvető Könyvkiadó alkalmazta szerkesztőként. Beilleszkedése korántsem volt nehéz. Mint mesélte, megérkezése után röviddel testületileg vitték le a Kortárs és az ÉS szerkesztői egy korcsmába: a Nimródban működött az az „irodalmi érdekvédelmi szervezet” – a szerkesztők laza asztaltársasága – amelynek azóta is tagja. Ezenkívül semmilyen szervezetbe sem állt be, nem kívánt tagja lenni egyik szekértábornak sem. És bár az olvasókkal szívesen találkozik, valójában nem kedveli az irodalmi rendezvényeket sem.

A közönséggel beszélgetve Bodor elmesélte, a kilencvenes évek elejéig nem közölt Magyarországon új írást, „elkényelmesedett” szerkesztői státusában, hiszen a Magvetőnél állandó keresethez jutott. Hagyta, hogy dolgozzék benne az idő. „Az írónak nem kell foglalkoznia a kritikai viszszajelzésekkel, nem szabad vitatkoznia az irodalmi véleményekkel, és megsértődni sem szabad a kritikától. Sőt még örülnie is kell, ha többféle skatulyába sorolják be, ez sokarcúságát, életrevalóságát bizonyítja” – jelentette ki, hozzátéve, hogy csak egy dolog idegesíti, ha írásait egyetlen korszakhoz kötik, a Ceauşescu-korszak lenyomatának tartják. A központ és periféria viszonyában Bodor Ádám a perifériát választja, mely attól, hogy hősei benne élnek és cselekednek, központtá válik. Műveinek akár íratlan mottója is lehetne: a magány – a világ közepe. A Látó meghívottja szerint – aki a rövidprózát tartja a műfaj elitjének – a novellairodalmat már régóta mostoha műfajként kezeli a közönség, a közepes és a gyenge regény is hamarabb olvasóra-kiadóra talál.

Kovács András Ferenc a börtönévekre is rákérdezett a Börtön szaga című kötet kapcsán. Más írókkal ellentétben, baráti körben Bodor nyíltan és kedvvel beszél a Szamosújváron eltöltött két évről. Érdekes emléknek nevezte fogva tartását, azt a két évet, amikor a Sztálin halálát követő zavarodottságban két diktatúra között éppen „türelmi időszak” uralkodott Romániában. A börtön számára óriási morális tapasztalatokat hozott, lelki sérülések nélkül szabadult. Abban a pillanatban, hogy kilépett a fogda kapuján – vallja –, átértékelődött benne a szenvedés.