Kiállítás az erdélyi művészetről Altenburg Lindenau Múzeumában

És úgy is mint sajátosság, ez esetben: mint az erdélyi festészet önállósulásának, Erdély arca megjelenítésének egyik sajátos eleme, összetevője és ihletője is. Mely szerepének a felnövekedése Nagybányához kötődik. A művészetünk magára eszmélése, új öntudatra való ébredése, s ezzel: újjászületése központjához.

1896-ban, a millennium évében először, aztán jó négy évtizeden át évi rendszerességgel sereglenek ide, a Hollóssy Simon, Thorma János, Ferenczy Károly és Réthy István elindította „iskolába” fényt festeni, fényben úszó tájat festeni, a táj lelkét megtalálni és megismerni, a plein-airt, a szabadban való festést megtanulni fiatalok és idősek, az akkori Magyarország festői…

A nagybányai feltöltekezés szinte divattá válik. Nyaranta előbb tucatoslag, aztán fel százas nagyságrendig vonulnak ide a síkság és a hegyek találkozási pontjához, a „különleges táj” varázsának, a kiváló mesterek tanításának a vonzerejére. Innen indul az egész magyar művészet megújhodása, de a táj sajátossága az erdélyi táj sajátossága, a táj lelke Erdély lelke, s így ide kötődik az erdélyi művészet feltöltődése, arculatának felfrissülése, új erőre való ébredése is.

S amikor a történelem karmai szétmarcangolják az egységet, Erdély leszakíttatik Magyarország testéről, saját útjára kényszerül művészetünk, annak erdélyi sajátosságai sokkal tudatosabbá válnak, s ennek folytán nemcsak önállósodási, de erősödési folyamat is indul… Tudatosodik, hogy igen erős saját gyökereink is vannak. Gyökereink, melyek visszanyúlnak a történelmi időkbe, a fejedelemség korába vagy még azelőttre. S nemcsak a sajátos tájból (erdélyi táj mint jellegzetesség), de a múlt értékeiből is táplálkozik, az ódon városok – Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben és Nagyvárad, a nagybányai István torony ízeiből, hangulati elemeiből, s így őrzi már sorsízűvé is vált fény-árnyék jellegét, az ellentétek egységét, s az ebből adódó plaszticitásra, erős dinamikára hajló jellegét, melyben erős szerepet kap a szerkezet.

A Partiumhoz, Szatmárhoz és Nagyváradhoz kötődik egy orvoscsalád, mely mikor a 80-as évek népáradatával kitántorgott Európába, Németországba, nemcsak Erdély lelkét őrizte, éltette magában ott is, de vitte a művészet szeretetét is. S tudva azt, hogy a művészetnek megvannak a saját helyi színei, nemcsak megmutatja a Földet, de annak lelkét is magában hordja, akaratlanul is abból épül-táplálkozik, így lett ez a képgyűjtés formájában jelentkező szenvedély életükben a szülőföld megőrzésének, az attól való el nem szakadásnak is az egyik fontos, az otthonukat megszínesítő, ugyanakkor a szülőföld varázsát is állandóan odasugárzó eszköze.

Találkozott bennük a két irányban ható szeretet, a két irányba való fogózkodás, ragaszkodás – a művészet és a szülőföld, az azokhoz való összefonódó, összeláncolódó ragaszkodás. És Böhm Józsefnek a tudása-tehetsége révén való anyagi emelkedése lehetővé tette, hogy e szenvedélyes ragaszkodását műgyűjtőként (ez családi öröksége is volt, hiszen édesapja már itthon gyűjtötte a képeket, műtárgyakat) táplálja-őrizze. Így jött létre a Böhm-gyűjtemény, mely – közép-európai kortárs művekkel kiegészítve – főleg az erdélyi művészet gyűjteménye ott, az egész európai művészet egyik legnagyobb művészeti központja Drezda közelében, Freibergben.

Abban az ódon német kisvárosban, mely csodák csodájára a háború gyilkos, földre tipró, földig romboló (lásd épp Drezda példáját) bűnös pusztításait is megúszta, s őrzi sok évszázados arculatát. A helyi kórház neurológiai osztályának vezetőjeként itt él Böhm József családjával, ugyancsak Szatmárról való feleségével, két gyermekével, s itt alakította ki sajátos világát. Ennek a világnak lett  tartozéka, ismérve az, hogy mindenütt kép és szobor, mint egy múzeumban. És nem is akármilyen képek, nem is akármilyen szobrok és grafikák. (Közülük mintegy száz festményt, grafikát és plasztikát bemutató kiállítás nyílt szeptember közepén az altenburgi Lindenau Múzeumban Erdélyi művészet.

A Böhm-gyűjtemény címmel – a tárlat október végéig látogatható). Egész kis gyűjteménye van itt Mattis Teutsch Jánosnak, aki Erdély művészetének egyik legnagyobb, legpatinásabb hírvivője az egész földkerekségen. Több korszaka van itt képviselve a mesternek, vannak itt gyönyörű lelki virágok sorozatából, vannak expresszionista és konstruktivista, figurális és nonfigurális kompozíciói. Óriási anyag képviseli a nagybányai művészetet is. Jándi Dávid erős lüktetésű kompozíciói, melyek sűrítve őrzik-jelenítik meg Nagybánya művészetének legfőbb sajátosságait, annak figuralitását és tájhoz kötöttségét, s az azokkal társított vagy azokból áradó dinamikát. Ugyancsak innen indult, vagy itt töltekezett Perlrott Csaba Vilmos és Boromisza Tibor, csupa nagy név a magyar művészetben. És itt élte végig munkás életét Ziffer Sándor, aki mind tájképeibe, mind arcképeibe, interieurjeibe belesűríti Nagybánya lényegét, a nagybányai művészet sajátos feszítő erejét, lüktetését. Ugyancsak ide kötődik Papp Aurél egész, az impresszionizmusban gyökerező („nagybányai impresszionizmus”) művészete. Igen szép darabja a gyűjteménynek a már idős mester kémlelődő, a fényeket elrejtő, ihletett ecsetvonásokkal épített Önarcképe…

A műgyűjtő gyűjteményalakítását több szempont vezérli. Elsősorban értékközpontú; akitől lehet, igyekszik jellegzetes és – amennyiben tényleg lehet – főműveket megszerezni. Ezt tette az erdélyi művészet egyik kiemelkedő egyéniségével, Nagy Alberttel, akinek a legjellegzetesebb, úgymond egész művészetét meghatározó római korszakának egyik legjelentősebb alkotását, a Fiatalságot építette be gyűjteményébe. A szürkék gyönyörű színkavalkádjából kibontakozó, a barnák visszafogott sejtelmességéből finom ecsetvonásokkal életre kelő Fiatal pár, bennük az élet szépségének minden sejtése, de bennük a komolyság, bennük a vágy, a repülés vágya (galambmotívum), s valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan szépség… Főművei vannak itt a kiváló kolozsvári Fülöp Antal Andornak, akit barátai, ismerősei Andorkának neveztek.

A név kifejezte az embert. Ezt a nagy és igazhitű embert, aki gyermeki tisztaságát öregkorára is megőrizte, s ezt a tisztaságot, s a vele párosuló szépszeretetet, szülőföldszeretetet, a szülőföld értékeinek szeretetét mentette, vitte át, álmodta bele egész művészetébe. Tárgyakból (gyönyörű bokályok, könyvek, jellegzetesen kecses virágok), épületelemekből (kiragadva a táji környezetből a templomok, tornyok, jellegzetes ívelésű erdélyi épületek, s képelemmé téve, de ezzel is kötődve a szülőföldhöz) építkezik mindig derűs és tiszta, mindig lírai színeivel, melyeket valósággal felragyogtat, költőivé nemesít sajátos fénykavalkádjában. Itt egyik gyönyörű önarcképe, női portréja, csendélete képviseli művészetét. Nem kis érték a kalandos sorsú, Itáliából a háború forgatagában családját elvesztett gyermekként Kolozsvárra sodródott Tasso Marchini virágcsendélete. Már azért sem, mert a tragikus sorsú rendkívüli tehetség – aki épp Fülöp Antal Andorék baráti körében vált meghatározó, valamenynyiükre ható mesterré – egészen fiatalon, 29 éves korában hunyt el, s így hátramaradt remekei ritkaságszámba mennek, minden műgyűjtő különleges csemegéi lehetnek. S ugyancsak kevés gyűjtemény büszkélkedhet Ferenczy Noémi-gobelinnel. Itt egy igen szép darabot láthatunk (Gyümölcsszedők).

Másik központi szempont: egész Erdélyt gyűjteni, a teljesnek az arculatát kialakítani nemzetre való tekintet nélkül. Így jelenik meg a gyűjteményben a két nagy székely, Nagy István és Nagy Imre. Nagy István két műfajban, a portréban és a mindig dinamikus tájban alkotott nagyot. Mindkettőből láthatunk itt a gyűjteményben. A zsögödi mester, Nagy Imre sziporkázóan szép, természetszeretetét kifejező tájjal szerepel. A segesvári–kolozsvári mester, Szolnay Sándor szintén Erdély nagyjainak egyike. Impresszionizmusból kinövő, expresszív, a színek gazdagságát felvonultató művészetét itt figurális (Fekvő nő) és tájkép képviseli.

Itt van Dési Incze János egy sajátos, figurát is felvonultató tájképe, Gy. Szabó Bélának, az erdélyi grafika egyik óriásának egy kellemes hatású pasztellképe. S itt vannak a többnyire brassói szász mesterek, Fritz Kimm, Hans Eder, Friedrich von Bömches, Henrik Neugeboren (Henri Nouveau), a temesvári Ingo Glass, a kolozsvári Walter Widmann. A váradiak Maczalik Alfréd, Tibor Ernő, Balogh István, Szatmár a már említett Papp Aurél remek képei révén. A harmadik gyűjtőelv az értékekre, stílusokra, szellemiségre való nyitottság. Helye van itt a „régi modernek” mellett a jelen kor modernjeinek, a még a 19. században született aradi Klein József vagy a marosvásárhelyi Bortnyik Sándor György mellett a modern, 20. századi művészetet magas szinten képviselő Jakobovits Miklós a színek lelkét megszállott alázattal kereső és Jovián György mélyről komorló festészetének vagy Ingo Glass plasztikai egyszerűségének, modern, konstruktivista (az op-artra is figyelő) szűkszavúságának és Waldemar Mattis-Teutsch hologramjainak.
Egy magángyűjtemény nem lehet komplett és teljes.

Vagy így is mondhatjuk: úgy teljes, ahogy van. Ha valami „hiányt” mégis említhetünk, az csak azért van, hogy a majdnem teljes erdélyi képet gondolatban még teljesebbé egészítjük. Ezért említhetjük meg, gondolhatjuk oda épp ez alig lehetséges teljesség kedvéért Thorma János és Réthy István, Mohi Sándor, az éppen Németországba kikerült és ott élt Boros Lajos nevét, a nagy szobrászainkét, Szervátiusz Jenőét, Kós Andrásét és Szervátiusz Tiborét vagy az ötvös Fuhrmann Károlyt… Erdély fényben fürdik. Vagy: Erdély művészete fényben fürdik hát. Ráirányul(hat) a figyelem ott, Nyugaton. Ha azt vesszük, mit tud rólunk, művészetünkről a világ, régi szólással szólva: nem büszkélkedhetünk. Pedig nekünk is van „arcunk”.

Ennek az arcnak, arculatnak van egy másik, eddig nem emlegetett jellemzője is, a puritánság. Puritánok az épületeink, amire ideért, letisztult a gótika, a barokk, a rokokó. Egyszerűek, egyszerűségükben szépek és nemesek a rendszerint egyszínű – nem színekben dúskáló – varrottasaink, nemesek faragványaink, ősi ízeket őriző kapuink, népi építészetünk. Ezek mögött az egyszerűségek mögött dinamika rejlik, feszültségek rejlenek. Ezek a feszültségek a lélek feszültségei is. Ezeket fogalmazza meg úgyszintén nem külsőségekben, kifele kiabálón, hanem inkább befele izzón művészetünk. Mely megmaradt nagyobbára belterjesnek, alig vett tudomást róla a világ, mint ahogy rólunk is, a mi sorsunk izzásairól, befele-sajgásáról, parázslásáról is alig.

Minden megmutatkozás, kifeletárulkozás egyfajta híradás rólunk, értékeinkről. Ezért kell hálásak lennünk a Böhm-féle megszállottaknak, akik számára fontos az arcunk, s az is fontos, hogy megmutassák értékeinket.

Gazda József